Az eposzi fantasy jelenleg részben (még mindig) Tolkien örökségéből, részben pedig a Trónok harca által óriási népszerűségre szert tett (bár gyökereit sokkal régebbről eredeztető) sötétebb, mocskosabb, valamelyest realisztikusabb vonulatból él meg. Már csak ezért is olyan üdítő látni egy olyan művet, amely nem csapódik egyik említett irányzathoz sem, inkább büszkén és határozottan járja a maga útját.
A The Swords of Glass egy eredetileg négyrészes francia képregény, amelyet az amerikai Humanoids kiadó egyetlen kétszáz oldalas, masszív, rendkívül igényes, albumméretű kötetben dobott piacra angolul. Már kézbe venni is kész gyönyörűség, ha pedig kinyitod, beletelik pár percbe, mire észreveszed, hogy úgy bámulod leesett állal a képeit, akár egy kisgyerek a karácsonyra kapott kisvasutat.
A sztori kapásból egy ambiciózus jelenettel indul: egy háborgó csillagból négy üstökösszerű fénycsóva válik ki, és zuhan a körülötte keringő bolygóra, egy emberekkel és mindenféle különös lényekkel benépesített, ókori-középkori jellegű világra. A négy üstökös valójában négy üvegkard, amelyek segítségével egy ősi prófécia szerint a négy kiválasztott megmentheti a népét a haldokló nap által rájuk hozott biztos pusztulástól – mindenki más azonban üveggé változik az érintésüktől. Az egyik kardra egy Yama nevű kislány vet szemet, aki az apja haláláért felelős helyi zsarnokon, Orlandon akar bosszút állni vele, kezdetben nem is sejtve, hogy ennél sokkal nagyobb dolgokra rendeltetett.
A The Swords of Glass legfőbb erénye a világépítés. Sylviane Corgiat, aki az Elias the Cursed című sword and sorcery képregénnyel szerzett nevet magának, nem magyarázza túl a dolgokat, sok mindent rábíz az olvasó fantáziájára. Pusztán a történetmesélési intelligenciájával és a spontaneitásával eléri, hogy természetesnek vegyük, ebben a világban a lovakat óriásmacskaszerű vagy humanoid jellegű hátasok helyettesítik (minden állat, a vadon élőktől a házi kedvencekig teljesen fiktív), vagy hogy a normál emberek mellett mindössze pár centis törpék is léteznek – akiket amúgy sosem neveznek törpéknek. Világmagyarázó infodumpok nélkül úszunk a mély vízben, és jólesik, mert a sztori sodrása és a vizualitás ereje simán beszippant.
A végére döbbenetesen nagy időintervallumot felölelő sztori során karakterek nőnek fel, birodalmak omlanak össze, folyamatos ítéletidő és biblikus áradás jelzi a világvége közeledtét, de Corgiat ezeket is meglepő visszafogottsággal ábrázolja, cselekményvezetése mentes a szenzációhajhászástól, és a grandiózus témák és tétek ellenére történetének hangsúlyát végig a főszereplők egyéni sorsának alakulásán tartja. Nem riad vissza attól sem, hogy bizonyos központi sztoriszálakat korán elvarrjon, ahelyett, hogy kényszeresen rángatná magával őket egy feleslegesen túlkomplikált, túlterhelt fináléig. A végén pedig fogja a fantasyt, és rafinált, mégis teljesen magától értetődő, bravúros módon átvezeti színtiszta science fictionbe.
A kislányból már az első részben fiatal nővé cseperedő Yama izgalmas, árnyalt főhős: erős, mégis sebezhető, határozott és eltökélt, mégis segítségre szoruló, múltja, fejlődése és motivációja, illetve annak alakulása végig hihető és következetes. A tanítóként és pótapaként mellészegődő egykori hadseregtábornok, Miklos egyszerűbb, ám hátterének köszönhetően mégis izgalmas figura, ami viszont a mellékalakokat illeti, ott Corgiat már kissé elkényelmesedik. Miklos egykori barátjának és fegyvertársának sztoriszála még parádésan átgondolt és ötletes, mind önmagában, mind olyan értelemben, ahogy a történetbe ágyazódik, azonban a négy kiválasztott közül kettő annak ellenére is teljesen elsikkad, hogy a szerző eleinte meglepően nagy hangsúlyt helyez rájuk.
És mivel nagyrészt mégiscsak egy eposzi fantasyről van szó, az említett mértéktartó történetmesélési forma időnként visszaüt – szép a visszafogottság és a kifinomultság, viszont hajlamosak elsikkadni miattuk a csúcspontok. Ez a műfaj igenis megköveteli, hogy a sztori időnként kilépjen gondosan kivájt medréből, és alaposan megáradjon – és bár jelen is vannak a képregényben ezek a pillanatok, Corgiat narratív technikája némileg lecsiszolja a monumentalitásukat. Ha még akarnék egy kicsit kötözködni, szóvá tenném az olykor csikorgó dialógusokat, de ezek legalább részben nyilvánvalóan a fordítás hibái – úgyhogy aki jó barátságban van a francia nyelvvel, az inkább eredetiben olvassa.
Ó, és ami a forgatókönyv fenti kis sutaságait illeti? Sokat nem fogsz törődni velük, mert túlságosan el leszel foglalva azzal, hogy beszarj a vizualitástól. Az olasz Laura Zuccheri a gyönyörű, aprólékosan kidolgozott, rendkívül részletekben gazdag, szuperrealisztikus francia képregényművészet abszolút netovábbját nyújtja. A karakterek legfinomabb mimikáitól a háborgó természeti erőkön, a buja, sűrű erdőkön, a kopár sivatagokon és a gigantikus városképeken át (estig számolgathatod a falak tégláit és repedéseit) a harcjelenetekig minden tökéletesen megkoreografált és megrajzolt, az oldalstruktúrák profin vezetik a szemet, funkcionálisak, illeszkednek a forgatókönyv mértéktartásához (például alig találkozni hivalkodó közeliekkel).
Szóval el lehet nyammogni a The Swords of Glass ilyen-olyan hiányosságain, összességében mégis olyan élményt nyújt, amilyenhez hasonlóval ritkán van dolgunk manapság.
