Még ha el is tekintünk a kétezres évek elejének első nagyobb fellángolásaitól (Pókember, X-Men) meg Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájától, és csak a 2008-as Vasembertől, a Marvel filmes univerzumának megszületésétől számoljuk a modern szuperhősőrület kezdetét, akkor is nyolc éve vagyunk nyakig a jelmezes igazságosztók áradatában. A Marvel receptje nagyrészt azóta változatlan (A hangya szinte egy az egyben ugyanaz a film, mint a Vasember, csak kicsit ironikusabb és viccesebb – a sztori felépítése a műfajok esetleges variálása mellett is többnyire állandó a stúdió palettáján), és bár a közönség megszerette ezeket a karaktereket, a siker pedig a mai napig változatlan, valószínűleg nem lehet a végtelenségig ugyanazt csinálni. És nem is kell.
Most, hogy a stúdiók már bőven bejáratták a jelmezes igazságosztókat, talán eljött az ideje, hogy merjenek kicsit eltérni a normáktól, és árnyaltabban, kevésbé hősiesen, tökéletesen és idealisztikusan ábrázolják őket. Láttunk már elég eredettörténetet, várospusztítást és világmentést. Vegyünk egy másik jellegzetesen amerikai műfajt, a westernt: egy idő után az is túllépett azon a szinten, ahol John Wayne lőtt egyet, és összeesett két rosszarcú indián, majd jöttek az olyan filmek, mint a Délidő, az Aki lelőtte Liberty Valance-t vagy a Vad banda. Miért ne köszönhetne be előbb-utóbb a revizionista szuperhősfilmek korszaka is? A kezdeti jelek máris megvannak rá, hiszen idén a Deadpool és az Amerika Kapitány: Polgárháború is érezhetően máshogy nyúlt a témához, mint elődeik.
Az amerikai képregények pedig eleve hosszú ideje tele vannak revizionista történetekkel: azt a piacot immár nyolcadik évtizede uralják a szuperhősök, így összességében nyilván az ábrázolásuk is színesebb, változatosabb – előfordult már mindenféle variáció: szuperhősök, akik nyugdíjasok, alkoholisták, őrültek, skizofrének, lúzerek és így tovább. Jusson eszedbe bármi, valaki jó eséllyel már megírta, sőt, a képregények világában a deheroizálás, a dekonstrukció mostanra ugyanolyan lerágott csont, mint maga a klasszikus szuperhősmítosz.
A két leginkább magától értetődő, legnépszerűbb példa Alan Moore és Dave Gibbons mesterműve, az 1986-os Watchmen, illetve Mark Millar és John Romita Jr. 2008-ban elstartolt Kick-Ass szériája. Mindkettő gonosz és cinikus szemmel tekint a jelmezes héroszok mítoszára, bár míg előbbi következetesen, kíméletlenül végigviszi koncepcióját a szánalmasnak, nyomorultnak, eszementnek beállított karakterekkel, utóbbi idővel elárulja önmagát, és ténylegesen hőst farag szerencsétlen, szuperhős-paródiának induló főszereplőjéből. A hasonló címeket sokáig lehetne sorolni: The Boys, The Authority, Umbrella Academy, Incognito, Irredeemable stb.
Ezek többnyire szerzői/független képregények, és nem valamelyik nagy, mainstream szuperhős-univerzumban játszódnak, akadnak azonban olyan ritka, de rendkívül érdekes alkalmak is, amikor a Marvel vagy a DC szánja rá magát, hogy kicsit befeketítse öreg, pénzfialó ikonjait. Frank Miller klasszikusa, a The Dark Knight Returns már egy skizofrénia határán táncoló félőrült fanatikusként prezentálja az öreg Batmant, bár ez szintén egy alternatív jövőt mutat be, így nem tartozik a karakter fősodorbeli kontinuitásába. De ott van szintén Millertől a Born Again, amely ugyan csak kacérkodik a mítosz dekonstrukciójával, de azt roppant erőteljesen teszi: Fenegyerek élete összeomlik, a hős elbukik, földönfutóvá válik, a pusztulás szélére sodródik. Miller olyan végletekig megy a főhős mélypontjának ábrázolásában, amilyenhez hasonlóra kevés példa akad a Marvel/DC háza táján.
Beszélhetünk még Tony Starkról is, akit a nyolcvanas években (már a híres ’79-es Demon in the Bottle után, amely először foglalkozott a főszereplő poháremelgetésével) olyannyira maga alá gyűrt az alkoholizmus Dennis O’Neil történetében, hogy arrogáns piás ronccsá aljasodott, míg már járni és beszélni is alig tudott, és végül kevés híján hajléktalanként fagyott halálra a hóviharos New York-i utcákon. Valószínűleg máig ez a klasszikus szuperhősmítosz legsúlyosabb, egyben egyik legizgalmasabb megbecstelenítése. Tavalyig legalábbis biztosan az volt: akkor ért véget Jonathan Hickman monumentális Avengers-eposza, amely egy kicsit más megközelítést választott a héroszok sárba tiprásához: Vasember és Amerika Kapitány képtelenek megakadályozni a világvégét, és miközben az univerzum pusztul körülöttük, ők fröcsögve, gőgösen, vicsorogva, vért-nyálat köpve, emberi racionalitásukat és méltóságukat (hősiességükről nem is beszélve) levetve, vadállatként esnek egymásnak egy már jelentéktelen morális dilemma frontvonalai mentén.
Természetesen, mivel sok évtizedes kontinuitásba tartozó sztorikról van szó, mindig minden jóra fordult: Fenegyerek feltámadt majdnem-hamvaiból, és legyőzte ellenségét, Tony Starkot észhez térítette a fagyhalál közelsége, és felhagyott a piálással, a fizikailag-lelkileg brutális Vasember-Amerika Kapitány konfliktus pedig az univerzum újraalkotásával (Secret Wars) soha meg sem történt. Jelentőségük ennek ellenére óriási: ezek a sztorik ébresztik rá az olvasókat, hogy emberfeletti héroszaik valójában nagyon is emberek, és minden „szuperségük” ellenére ugyanúgy hajlamosak kicsinyességre, gyarlóságra, bukásra, egoizmusra, arroganciára, szűklátókörűségre és bármiféle jellemhibára, mint mi mindannyian. Ráadásul nem csak úgy, mint az önmagában folyamatosan kételkedő, mindenféle komplexusokkal küszködő, hétköznapi problémákkal viaskodó Pókember, hanem akár sokkal súlyosabb, drámaibb módon is.
És mindez ráadásul szembemegy a mainstream szuperhős-képregények alapfunkcióival, hiszen normál esetben senki sem az új Avengerstől várja az invenciókat, a gondolatokat, a filozófiát, az önmagunkba nézést – azt általában a sodró cselekményért, a látványos akciókért, a monumentális konfliktusokért, röviden a puszta szórakozásért olvassuk. Ugyanakkor pont az említett kivételek demonstrálják, hogy bármilyen médiumban, művészetben és műfajban megvan a potenciál, hogy túllépjen önnön keretein.
És akkor a nagy kérdés a hosszú kitérő után: mikor látjuk viszont mindezt a merészséget és mélységet a mozivásznon? Mikor lépnek ki a szuperhősfilmek is a kereteikből?
Tudom, most mindenki felkiált, hogy hiszen ott a Watchmen adaptációja… de Zack Snyder egyszerűen nem értette meg Moore történetét. A film így is viszonylag hatásos, mert egy dramaturgiailag nem túl fontos finálébeli változtatástól eltekintve szinte szóról-szóra ragaszkodik a briliánsan felépített eredetihez, viszont a rendező mindent megtett, hogy a vizualitás egy az egyben szembemenjen a tartalommal. Mert a Watchmen lényege, hogy ezek a hősök szánalmasak, őrültek, szerencsétlenek, a képi világ viszont egy kisgyermek lelkesedésével üvölti világgá a menőségüket, a nagyságukat, a tökösségüket, vagyis totálisan kontraproduktív. A Kick/Ass-feldolgozás már jobb lett, sőt, Matthew Vaughannek valahogy még az eredeti képregény aránytalanságait is sikerült elsimítgatnia, és viccesen, gúnyosan, nyúlt a témához, miközben mégis meghagyta az egészet egy szórakoztató és kielégítő eszképizmusnak. Akárhogy is, ami a mozivásznat illeti, ez a két film prezentálta először a nagyközönségnek, hogy a szuperhősök nem csak olyanok lehetnek, mint Pókember vagy Superman (már ha eltekintünk az afféle korai és nem túl ismert zsengéktől, mint a Mystery Men).
A stúdiók őrületét látva aztán a függetlenek is előálltak a maguk verzióival, és bár az olyan opusok, mint James Gunn Superje vagy Peter Stebbings Defendorja többé-kevésbé ügyesen ragadják meg a jelmezes igazságosztók röhejesen kispolgári oldalát, de pont a szuperhősöktől való túl nagy távolságuk miatt válnak alkalmatlanná arra, hogy ténylegesen a zsánerhez soroljuk őket. Zavart elméjű, komplexusos, futóbolond protagonistáikat csak a jelmezük predesztinálja arra, hogy a szuperhősökre asszociáljunk róluk, valójában azonban sokkal közelebb állnak (mármint paródiaként/szatíraként) a Bosszúvágy-szerű, az önbíráskodás kényes kérdését földhöz ragadtabban körüljáró drámákhoz.
Témába vágóbb lesz az Irredeemable adaptációja, amely a Fox stúdiónál készül Adam McKay rendezésében. Mark Waid képregénye a világ legnagyobb szuperhőséről szól, aki a Föld és az emberiség sok évnyi nemes, önzetlen szolgálata után megtébolyodik, és iszonyatos, milliók életébe kerülő őrjöngésbe kezd. A szóban forgó karakter nyilvánvalóan egy Superman-allegória (hasonló képességek és státus), vagyis Waid a szuperhősmítosz alfájából indult ki dekonstrukciójának tárgyához, közvetetten megkérdőjelezve ezzel a zsáner alapvetéseit, főleg a mindig, minden körülmények közt rendíthetetlenül jó és győzedelmeskedő héroszt.
De talán ennél is izgalmasabb kérdés, hogy meddig mernek elmenni a filmesek a mainstream, ikonikus szuperhősök deheroizálásában? Az eddigiek alapján nem túl messzire – a legnyilvánvalóbb példa, hogy Tony Stark alkoholizmusa alig több lábjegyzetnél. Volt ugyan egy részeg bunyójelenet a Vasember 2-ben, de akcióra és humorra futtatták ki, nem pedig egy tényleg átélhető drámára. Nyilvánvaló persze, hogy utóbbit bajosan lehetne megoldani: egy évtizedek óta futó képregényszériában megtehetik az írók, hogy pár hónapig egy ilyen problémára fókuszálnak, de egy kétórás mozifilm, amely egy több milliárdos franchise része, nem játszhatja csak úgy el a főszereplőjével a Míg tart a bor és friss a rózsát. Elvileg. Valójában viszont nem lenne az egy megvetendő világ, amelyben öt monumentális világvége-elhárításra jutna egy csendesebb, karakterközpontúbb szuperhősfilm – még csak nem is kéne 200 millióba kerülnie.
És ez még csak azt sem jelentené, hogy eltávolodnak az alapanyagtól, sőt: pont közelebb kerülnének hozzá, hisz a szérializált képregények sem szólnak egyfolytában valami világrengető eseményről.
De hiába: a Marvel Stúdióról sok pozitívumot el lehet mondani, azt azonban nem, hogy szétfeszítené őket a kísérletező kedv. Igaz, ott A galaxis őrzői meg a Tél katonája, amelyek az addig bevett recepthez képest tettek jó pár lépést két ellentétes irányba (mármint a hangvételt tekintve), de alapvetően a cég még mindig a létező legtipikusabb szuperhős-dramaturgia foglya. A Polgárháború volt az első, amelynél kicsit megrázták önként vállalt láncaikat, és végre kipróbáltak valami mást: merték árnyalni a szuperhősökről addig közvetített képet, merték kicsit besározni őket, merték azt mondani, hogy a létezésüknek nem kizárólag pozitív következményei lehetnek. A Russo-testvérek egészen a végéig gyönyörűen, néha már egészen szívszorítóan terelik a sztorit egy tragédia felé, de aztán a Mindenható Franchise közbeszól.
Nem is feltétlenül az a baj, hogy a Marvel még ennyi év után sem mer egy főbb karakter halálával súlyt adni az eseményeknek (legfeljebb majd akkor tesz ilyet, ha valaki kiöregszik a szerepből, vagy végleg lejár a szerződése), hanem az, hogy a finisben egy gyorsan odakent jelenet máris kezdi elsimítani az ellentétet Vasember és a Kapitány között. Ugyan két perccel korábban még majdnem megölték egymást, de utóbbi azért gyorsan biztosítja róla előbbit, hogy semmi gond, továbbra is számíthat rá, ha baj van. Egy gondosan, hatásosan, hosszasan felépített konfliktus hirtelen jelentőségét veszti, és nem azért, mert dramaturgiailag logikus, hanem azért, mert a következő Bosszúállókban mindenkinek neki kell majd mennie Thanosnak, és a karakterekkel túlzsúfolt filmben aligha fog egy-két kurta dialógusnál több idő jutni a Polgárháborúból hozott dilemmák megtárgyalására. A kényszerű univerzumépítés egyszerűen nem hagyja szabadon lélegezni a sztorit (lásd még Pókember vicces és vagány, de történetileg teljesen indokolatlan szerepeltetését), és életbe lép a képregényekből ismert effektus: minél nagyobb a kontinuitás, amelybe illeszkedni kell, annál jobban sérül az adott mű szuverenitása, még akkor is, ha egyébként egy jól megírt és megrendezett filmről van szó, mint ez esetben.
Térjünk rá az idei év másik példájára, a Deadpoolra, amely más szempontból közelített a mítoszromboláshoz: Tim Miller filmje elvileg másról sem szól, csak a szuperhősök kifigurázásáról, leginkább alpári és meta poénokkal, és ha a zsánerből indulunk ki, mindkettő már önmagában bátor húzásnak számít (még ha adott esetben primitívnek is). Közben azonban az alkotóknak ahhoz sincs merszük, hogy a közutálatnak örvendő filmeken túl (Zöld lámpás, X-Men kezdetek: Farkas) mondjuk élcelődjenek kicsit a népszerű Marvel-opusokon is. És egyébként is hiteltelen úgy röhögni a műfaj kliséin, hogy közben faarccal, mindenféle önirónia és szatirikus felhang nélkül adják elő a saját, totálisan klisés szuperhős-eredettörténetüket. De a film hatalmas sikere talán arra jó lesz, hogy a folytatásban kicsit tökösebbek legyenek.
A DC-t csak azért említem meg, mert a Superman V Batman enyhén szólva nem túl fényes fogadtatásából Zack Snyder rendező azt szűrte le, hogy az emberek nem szeretik a hősök dekonstrukcióját. Ennek persze semmi értelme, hiszen az SvB a létező legtipikusabb sztori, millió hasonlót láttunk már a képregényekben: két karakter találkozik, kicsit csépelik egymást, aztán váltanak két szót, hirtelen jóban lesznek, és összeállnak leverni a közös ellenséget. Ebben még csak véletlenül sincs semmi, ami árnyalná a szuperhősök mítoszát. Más kérdés, hogy a DC-től ezen a ponton eleve nincs értelme bármiféle dekonstrukciót várni, hiszen ahhoz előbb fel kell valamit építeni, ők pedig röpke három film után még bőven ezzel vannak elfoglalva. Csak gondoljunk bele, hogy a Marvel a tizenharmadik filmjeként lépte meg a Polgárháborút. (Az más kérdés, hogy a DC-nél az építkezés terén is problémák vannak: az eredettörténetként szolgáló Acélemberből például egyszerűen nem derül ki, miért lesz Clark Kentből Superman, hiszen minden más kánonnal szemben Jonathan Kent itt nem büszke hősnek neveli fogadott gyermekét, hanem paranoiásnak, és arra tanítja, hogy rejtőzködjön a világ elől.)
Megjegyzem, a műfaj mainstream vonulatában az X-Menben vannak a legkevésbé tipikus karakterek, elég csak Az elsők és Az eljövendő múlt napjai Magnetójára és Mystyque-ére gondolni (de akár az egzisztenciális válságba sodródó Xaviert is ide lehet sorolni). Igaz, az X-Men eleve kakukktojás kicsit, hiszen hősei nem kizárólag önzetlenségből cselekszenek, hanem népük, a mutánsok üldöztetését és az irántuk forrongó gyűlöletet kívánják megszüntetni, vagyis ellentétben a fenyegetésekre általában csak reagáló társaikkal, nekik konkrét céljuk van – szituációjuk így eleve komplexebb és jóval kevésbé idealizált.
És hogy akkor mi a legjobb mainstream szuperhős-dekonstrukció, amit eddig láthattunk? Ez könnyű: a The Dark Knight Returns kétrészes animációs adaptációja, amely nagyon hűen ragaszkodik a szatirikus és brutális forrásanyaghoz, ezért aztán sáros-véres bakanccsal tapossa meg a mítosz ragyogó idealizmusát. Egyszer jó volna nagyvásznon, élőszereplős verzióban is látni.
Miért is ne? Ha már a főuniverzumon belül nem lehet túlságosan messzire menni, kísérletezhetnének a stúdiók alternatív univerzumos, „mi lenne, ha”-filmekkel: például adaptálhatnák a The Dark Knight Returnst vagy a Red Sont, amelyben Superman rakétája nem Kansasban landol, hanem a Szovjetunióban, és nem egy kedves amerikai pár, hanem a szocialista állam neveli fel a karaktert. Vagy az Acélembernél maradva, a The Nailt, amelyben Kenték defektet kapnak, így nem találják meg a Földre pottyant kisbabát, akiből ezért nem is lesz Superman.
Annak idején George Miller Justice League-filmjét részben azért lőtték le, mert benne lett volna Batman, de közben Christopher Nolan iszonyú nagyot robbantott A sötét lovaggal, és a Warner nem akarta a karakter két különböző verziójával összezavarni az embereket. Most már ez talán nem jelentene problémát: a mai néző hozzá van szokva, hogy van egy Flash (és most már Superman) a tévében, egy másik meg a moziban, hozzá van szokva, hogy a Gothamben látja a fiatal Bruce Wayne-t, miközben a vásznon Ben Affleck játssza ugyanazt a karaktert idősebben, alig pár évvel Christian Bale verziója után, akihez viszont semmi köze. Szóval ez egy működő kompromisszum lehetne: rendben, a pénz meg a franchise kötelez és gúzsba köt, úgyhogy ne csináljon a Marvel és a DC „extravagáns” filmeket a főuniverzumon belül, de mivel abban alighanem mind egyetértünk, hogy lassan nem ártana egy kis vérfrissítés a műfajnak, közben igenis merjenek a kontinuitástól független, alternatív és így bátrabb darabokkal próbálkozni.
Mert félreértés ne essék: lehet, hogy a mostani áradat pár év múlva véget ér (bár ezt már jó pár éve mondogatják, aztán mégis tart még mindig), de a szuperhősök akkor sem fognak teljesen eltűnni – már végleg itt maradnak velünk, legfeljebb csak egy kicsit kevesebb filmben bukkannak majd fel. És a szimpla eredettörténetek meg várospusztítások most még elmennek, ha a kissé elcsépelt alapokat ügyes kivitelezéssel javítják fel, de ez nem lesz mindig így. Úgyhogy csak változzon, fejlődjön a műfaj, hozzák ki belőle annak teljes potenciálját. Elvégre ez a dolgok normális rendje. Talán még Hollywoodban is.