Briggs Land #1-2
Történet: Brian Wood
Rajz: Mack Chater
Dark Horse Comics
Brian Wood képregényei általában alaposan át vannak itatva
társadalmi-politikai témákkal, legyen szó akár vikingekről (Northlanders), akár
posztapokaliptikus drámáról (The Massive), akár a második amerikai
polgárháborúról (DMZ). A Briggs Land nemhogy nem kivétel, hanem talán az eddigi
legjellemzőbb példa: Wood a jelenkor amerikai társadalmát, az amerikai álmot és
annak torzításait, visszásságait, a terrorizmusveszélyt és a klasszikus
maffiadrámát pakolja egybe egy szédítően ambiciózus és rendkívül ígéretes
történetbe.g
A címbeli Briggs Land a kormányellenes, szecesszionista Briggs-család száz négyzetmérföldnyi, amerikai birtoka, amelynek bejáratánál tábla figyelmeztet rá, hogy aki itt belép, az egyrészt elhagyja az Egyesült Államok területét, másrészt meg nagy valószínűséggel agyonlövik a környék fegyveres lakói. A família feje, az apa hosszú évek óta börtönben ül, amiért megkísérelte megölni az USA elnökét, de birodalmát a rácsok mögül is vaskézzel irányította. Egészen eddig. Felesége, Grace ugyanis most elérkezettnek látja az időt, hogy átvegye az irányítást, és a maga céljait és módszereit érvényesítve vezesse a Briggs-birtokot, miközben a szövetségiek minden lépését figyelik, a társadalmon belüli patriarchális társadalom pedig nem veszi jó néven, hogy egy nő ragadta magához a hatalmat – Grace talán még tulajdon fiaiban sem bízhat.
Wood képregénye nagyon érdekes és nagyon ijesztő. A saját törvényeik szerint élő Briggsek és rokonaik, barátaik egy furcsa közösséget alkotnak, soraik közt a félig-meddig ártalmatlan hippiktől a kőkemény, rasszista gyilkosokig mindenféle autoritásellenes figura megtalálható. Illegális üzleteikkel, pénzmosásaikkal leginkább egy olyan maffiára hasonlítanak, amely nagyrészt a társadalom keretein kívül, a társadalom, de legalábbis annak vezetése ellen működik – és ezzel nagyjából a terroristák kategóriájába esnek. Grace, aki tinédzserkorában ment hozzá a nagy Jim Briggshez, és azóta három fiút nevelt fel, egy kemény, erős nő, akinek megvannak a maga elképzelései Briggs Land jövőjét illetően, és akinek ezért nyilván foggal-körömmel meg kell harcolnia.
Wood egy családon és mikrotársadalmon belüli konfliktust,
afféle maffiaháborút, vagy ha úgy tetszik, polgárháborút készít elő: a Briggs
Landben rengeteg lehetőség rejlik mind a karakterdinamikát, mind a külső és
belső viszályokat illetően, ezek összessége pedig az év egyik legizgalmasabb
debütálásává teszi a képregényt. És ezen még az sem változtat, hogy Mack
Chater rajzai kissé merevebbek, mesterkéltebbek, mint lenniük kellene (néhány
szélsőséges estben pedig egyenesen csúnyák). In Wood We Trust! (Rusznyák Csaba)
Doom
Patrol #1
Történet:
Gerard Way
Rajz:
Nick Derington
DC’s
Young Animal
Az utóbbi évek egyik legvártabb eseménye a Gerard Way neve fémjelezte Young Animal elindítása, ami akár a kétezres évek Vertigója is lehet, ha megugorja a vele szemben támasztott elvárásokat. Way elsősorban a My Chemical Romance nevű zenei csoportosulásról lehet ismert azok számára, akiknek ez a zenei ízlésébe vág, de számunkra leginkább az fontos, hogy a DC-nél egykor művészeti gyakornokokként tevékenykedő Way elég komolyan megfertőződött a képregények iránti rajongással. Ennek legegyértelműbb bizonyítéka az Umbrella Academy végtelenül bizarr, ugyanakkor éppen ezért a szuperhőszsánerbe némi friss vért pumpáló sorozata. Így aztán nem is túl meglepő, hogy a Young Animal nyitócíme a leginkább a Grant Morrison által levezényelt időszakáról ismert Doom Patrol.
A történet elméletileg nem igényel semmiféle előismeretet, a karaktereket fokozatosan mutatja be, de azt semmiképpen ne várjuk, hogy bármit is a szájunkba fog rágni. A Doom Patrol karakterei kívülállók, a szó szoros értelmében egyáltalán nem szuperhősök, tulajdonképpen mindannak a totális ellentétei, amit a DC Rebirth sorozata fogalmaz meg: ők az emberfeletti képességeikre teherként, átokként, a sors különös fintoraként tekintenek.
A bizarrban és az abszurdban lubickoló, mindenre nyitott Casey Brinke mentősként dolgozik csupaszív kollégájával, a gyakran saját magát filozófikus mélyégekbe merengő Samsonnal, és amikor egy sikátorból elővánszorgó robotot egy arra száguldó autó tör ripityára, Casey természetesen hazaviszi a darabokat, hogy összerakja, és mindent megtudjon erről a fura alakról. Hamarosan újabb furcsa látogatót kap Terry None személyében, aki véletlenül konfettivé és színes szerpentinekké robbantja a lakótársát, de ez eltörpül a Samson gíroszában rejlő komplett univerzum sorsa és a céges megbeszélésen az öntudattal rendelkező húsgyárról értekező idegen lények mellett.
Casey új szereplő a Doom Patrol univerzumában, és az új olvasók rajta keresztül fognak belépni a The Invisibles és a Flex Mentallo nyomába szegődött, metafikciós-szürreális új sorozat meghökkentő világába. Remek felütés ez Way „pop-up imprintje” számára, nekünk pedig örvendetes és régóta várt fejlemény az eladási statisztikák és önmaga megújítása között vergődő DC történetében. (Nagy Krisztián)
Eclipse #1
Történet: Zack Caplan
Rajz: Giovanni Timpano
Image Comics
Ha posztapokaliptikus történetről van szó, engem szinte bármivel meg lehet etetni – mármint hosszútávon nyilván csak akkor, ha ténylegesen jó is a cucc, de egy kis világvégés felütés már önmagában elég, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Ha meg valami olyan szcenárióról van szó, amely kicsit túlmegy a „harmadik világháború után járunk, a világ egy vigasztalan, sivatagos pusztaság” kliséjén, már boldog vagyok, mint egy kiskülyök karácsonykor.
Az Eclipse márpedig viszonylag friss ötlettel rukkolt elő. Tíz évvel járunk azután, hogy egy megmagyarázhatatlan kataklizma felperzselte a Földet, és életadó csillagunk azóta a halál hírnöke: nappal a bolygó felszíne járhatatlan, a napsugarak ugyanis pillanatok alatt elégetnek minden élőlényt. Az emberiség maradéka továbbra is városokban él (a sztori New Yorkban játszódik), van működőképes társadalmi rend, vannak vállalatok és rendfenntartás, viszont a túlélőknek minden egyes napkelte előtt vissza kell húzódniuk a föld alá.
A főszereplő egy Bax nevű férfi, egy különleges öltözékkel („jégember ruha”) a napfényre merészkedő elit egység tagja, aki belekeveredik egy gyilkossági ügybe. A gyilkosság különlegessége, hogy a felszínen, nappal követték el, ami pedig lehetetlennek tűnik. Bax feladata, hogy kiképezze a ruha használatára a következő gyilkossággal megfenyegetett áldozat, vagyis munkaadója lányának testőreit. De ennél persze sokkal mélyebbre fog merülni a trutyiba.
Az Eclipse első része, mint a hasonszőrű alkotások esetében
általában, az alapszituáció felvázolásával foglalatoskodik, vagyis a kötelező –
és igen hatásos – cliffhangerhez vezető rövid akciót leszámítva színtiszta
expozíció. A cselekményvezetést így egyelőre nehéz megítélni, mindenesetre sem
különösebben kiemelkedő sztorielemekkel, sem igazán markáns karakterekkel nem
találkozunk (előbbi itt még nem gond, utóbbi már inkább), a képregényt a világábrázolás
viszi el a hátán. A pusztító, minden más színt elnyomó, élénksárga hőségben
fürdőző város erőteljes és nyomasztó képei mellett a felvezetett gyilkossági
rejtély és a horrorisztikus haláljelenetek késztetnek arra, hogy a második
részt is elolvassam majd. Vagyis, ha az Eclipse nem is egy döbbenetes és azonnali
siker, azt gond nélkül elérte, amit minden első szám el akar érni. (Rusznyák
Csaba)
Glitterbomb
#1
Történet:
Jim Zub
Rajz:
Djibril Morissette-Phan
Image
Comics
Jim Zub a saját szerzői képregényével (Skullkickers) robbant be a képregénypiacra, egy esetleges zsánerparódiával megszórt humoros fantasy sorozattal, majd miután ez a siker megnyitotta előtte a kiadók kapuit, számos olyan ismert címhez kérték fel, mint a Conan/Red Sonja, a Pathfinder, a Legends of Baldur’s Gate vagy a Samurai Jack. Mindettől függetlenül a szerzői képregényírás propagálója maradt, cikkeiben többször elég mélyen feltárva a független szerzők anyagi lehetőségeinek hátterét, legtöbbször Mark Millart felhozva példaként, aki tudatosan építette fel a Millarverse-t, hogy megfilmesített címeinek sorsát a legapróbb részletekig kontrollálhassa, és ne csak leesett morzsákat kaphasson a munkájáért.
Legújabb képregényében Zub a hollywoodi sztárcsinálógépezet árnyoldalait veszi górcső alá: Farrah Durante egyedülálló anyuka, aki egy valaha sikeres tévésorozat népszerű karakterét alakította, most pedig kétségbeesetten próbál valami új színészi munkát találni, hogy eltarthassa a családját. Legnagyobb szerencsétlenségére abba a középkorú kategóriába esik, ami a legkevésbé érdekli a castingosokat és a producereket, így nap mint nap el kell viselnie azt a megaláztatást, amit a fiatal, feltörekvő, a hírnévért bármire képes önjelölt színésznőcskéktől kap a felvételi próbák során. Egy nap azonban eltörik benne valami, és előhoz valami szörnyű, nemcsak bosszúra, hanem emberi húsra is éhes szörnyeteget: úgy néz ki, hogy akik eddig pokollá tették az életét, hamarosan közvetlen bebocsátást nyernek annak bugyraiba.
Zub gyakorlott mesélő, aki most egy bosszantóan tehetséges és fiatal, 22 éves kezdő rajzolót fedezett fel magának. Szokatlan bosszútörténetében Hollywood az ocsmányabb orcáját mutatja, és nem azoknak az egy az egymillióból kiválasztottaknak a sorsába kapunk bepillantást, akik előtt fényes karrier áll, hanem a maradék, a „majdnem” és a „legközelebb” vállroppantó súlya alatt görnyedő, felszolgáló vagy liftesfiú munkát végző, örök reménykedők mindennapjaiba. Ugyan ez még csak egy négyrészes sztori prológusa, de Zub több történetet ígér, ha a képregény elég sikeres lesz (ez már megtörtént, októberre várható az első füzet első újranyomása). (Nagy Krisztián)
The
Great Divide #1
Történet:
Ben Fisher
Rajz:
Adam Markiewicz
Dynamite
Comics
A Dynamite kiadó nem bízza a véletlenre, és elsősorban jól ismert tévés, filmes vagy videojátékos címek (Battlestar Galactica, Army of Darkness, Robocop, Flash Gordon, Green Hornet, Turok) pocsék és erős közepes között ingadozó minőségű licenszelésével próbálja elérni a rajongókat. Mivel azonban egyáltalán nem húzódoznak úgy a necces témáktól, a meztelenkedéstől és a kiontott belektől, mint a nagyobb kiadók, időnként a képregényipar veterán és elismert szerzői is beugranak hozzájuk, hogy megvalósíthassák az olyan saját kis projektjeiket, amelyeket más kiadók nem vállalnának be (Garth Ennis / The Boys, Just A Pilgrim, Rick Remender / Devolution, Howard Chaykin / Black Kiss).
Máskor pedig egyszerűen csak jó érzékkel választanak totális kezdő vagy teljesen ismeretlen szerzők közül, mint a The Great Divide esetében. Ezt Rusznyák főszerkesztő is megerősíti az Eclipse esetében, de a posztapokaliptikus téma automatikusan ad egy esélyt bárminek, ami elénk kerül, ugyanakkor persze nem garancia, hogy bármilyen hulladékot le lehet tuszkolni a torkunkon.
Fisher egy újabb okkal rukkolt elő, ami a pusztulás szélére sodorhatja a civilizációnkat, és eltörölheti az általunk ismert társadalmat: egy olyan vírus szabadul el, amelynek következtében a testi érintés az egyik fél azonnali és rendkívül fájdalmas halálához vezet. Ha ez nem lenne elég, a túlélő rövid időre megkapja az áldozat emlékeit és tudását, elég komoly érzelmi és pszichológiai mély vízbe dobva őt. Vastag réteg ruhák, sisakok és bőrkesztyűk a túlélés zálogai, az emberi kapcsolatok pedig valami egészen új perspektívába kerülnek. Az ember olyan állatfajta, ami keresi a másik társaságát, és általánosságban is egységben, csoportban az erő, most azonban ebbe a túlélési taktikába nagyon komoly paranoia és az állandó életveszély érzete vegyül. A ritkásan elszórt barter állomásokon alapszabály, hogy az arcunkat el kell takarnunk, és kesztyű hiányában a kezünknek minden körülmények között a zsebünkben kell lennie. A testi érintés hiánya jelentősen korlátozza a szexuális életet, így az egyik legértékesebb cserealap a pornómagazin (ez egyébként egy teljesen plasztikus látlelet a társadalmunkról), ami a sokat mondó „handbook” szlenget kapja.
A
történet egy volt orvostanhallgatót és egy szélhámosnőt követ, akik
kénytelen-kelletlen társulnak, miután egy félresikerült rablási kísérlet után
menekülniük kell. Az egész koncepcióban elképesztő lehetőségek lapulnak, de az
első füzet alapján egyelőre nem lehet eldönteni, hogy a Fisher-Markiewicz páros
vajon eléggé tehetséges-e ehhez a feladathoz. Fél szemünket rajtuk tartjuk, mert
még okozhatnak meglepetéseket. (Nagy Krisztián)
