Ha Batmanről és Jokerről van szó, nagyjából mindenkinek a
Gyilkos tréfa ugrik be először, és ez nem is csoda: bár Alan Moore utólag nem
kifejezetten büszke rá, pszichológiai lázálmának ereje, karakterábrázolásának kifinomultsága
tagadhatatlan. A ’80-as években csak egyetlen másik képregény született, amely
hasonló kreativitással ábrázolja a sötét lovag és a gyilkos bohóc kapcsolatát,
az pedig Frank Millertől a The Dark Knight Returns: a visszavonult Batman
hiányában Joker évek óta egy elmegyógyintézetben vegetál, majd amikor a
hírekben meglátja, hogy nemezise visszatért, szélesen, torzan elvigyorodik, és így
szól: „Darling”. Millernek ez a pár panelje tökéletes kifejezése annak, hogy a
bohóc létezésének értelme maga Batman. J. M. DeMatteis 1994-ben megjelent
négyrészes képregénye, a Going Sane című elfeledett remekmű e gondolat mesteri
kiterjesztése egy teljes sztorira. Mondok valamit: jobb, mint a Gyilkos tréfa.
A képregény úgy indul, mint száz másik: Batman a városban ámokfutó Joker nyomába ered, és végül egy régi moziban talál rá, ahol a bohóc klasszikus komédiákat néz egy elrabolt nő társaságában. De a leszámolás ezúttal Joker győzelmével végződik – olyannyira, hogy azt hiszi, megölte a sötét lovagot. Először hitetlenkedik, majd örül… de aztán rájön, hogy ha nincs Batman, akkor nincs többé közönsége, vagyis nincs értelme többé Jokernek lennie. Joker így eltűnik, és csak egy Joseph Kerr nevű átlagember marad utána, aki elfelejtette „előző életét”, és pusztán homályos emlékei vannak valamilyen betegségről, meg arról, hogy nemrég költözött a városba. Vesz egy lakást, munkába áll könyvelőként, és beleszeret egy nőbe.
Hogy miért jobb a Going Sane, mint a Gyilkos tréfa? Mert mindazt, amit Moore egy az egyben, nyílegyesen, dialógban, monológban vagy narrációban kimondat a karaktereivel (önmagukról és egymásról), azt DeMatteis megmutatja. Ráadásul úgy, hogy sem Moore, sem Miller, sem senki más nem ment messzebb a Batman és Joker közti kapcsolat groteszkségének és tragikumának ábrázolásában.
Joseph a harsány, rikító, őrült és gátlástalan Joker szöges ellentéte, egy bénítóan hétköznapi, konzervatív, szürke fickó, akit azonban gonosz vigyorú, éles fogazatú denevér- és bohócszörnyekkel teli borzalmas rémálmok kínoznak. Nem csak saját, igazi énje kísérti, hanem nemezise is, merthogy számára nincs különbség köztük (még vizuálisan is majdnem egymásba folynak), mindketten mumusok, akik a lelkét akarják felzabálni: Joker és Batman ugyanazon érem két ellentétes oldala, kiegészítik és a maguk módján táplálják egymást. A gyilkos bohóc mindannak megtestesítése, ami ellen a sötét lovag harcol, ő pedig cserébe Joker vicceinek, „csínytevéseinek” céltáblája – vagyis létezése értelme. Mindkettejüket a másik határozza meg, ezért egymás nélkül kevesebbek, vagy akár: okafogyottak.
És ahogy a Batmannel kapcsolatos ködös emlékek meg-megrugdossák Joseph tudatalattijának építményeit, nyilvánvalóvá válik: Joker a sötét lovag miatt lesz mindig is őrült, miatta nem fog tudni soha normális életet élni. És mi más emelhetné ki ennek a gondolatnak a tragédiáját, mint egy szerelmi szál? Joseph és Rebecca kapcsolata már-már tündérmesébe illően tiszta, igaz és őszinte, ám DeMatteis van olyan rutinos, hogy sose tegye cukormázassá és hiteltelenné (döbbenetes bravúr, ha belegondolunk, kivel játssza el ezt a koncepciót): a felütéstől kezdve a sztoriban kulcsszerepet betöltő nők sorsáig lehengerlő intelligenciával és következetességgel ír. Kár, hogy a rajzolóról, Joe Statonról már nem lehet ilyen szépeket mondani (és ez az egyetlen pont, ahol a Going Sane messze, messze elmarad a Gyilkos tréfától): képi világát látványosan átitatja a ’90-es évek elnagyoltsága, kiforratlansága és közönségessége, pedig ez a sztori aranybánya lett volna olyasvalaki számára, aki nem csak az elvárható minimumot képes hozni.
Igaz, a képregény így is tele van okos panelelrendezésekkel és oldalstruktúrákkal, de ezeket kénytelen vagyok DeMatteis számlájára írni: briliáns, ahogy a rémálmok zilált képkockái megtörik az addigi rendet, vagy ahogy a pusztán Joseph arcának apró rezdüléseiben különböző, néma panelek sorozata érzékelteti a felszín alatt szunnyadó, de teljesen soha el nem tűnő Joker jelenlétét.
Mert a mélység természetesen mindvégig ott tátong a peremen egyensúlyozó Jospeh és Rebecca lábai előtt. A nő érzi, hogy valami nincs rendben, hogy a férfit hívja odalentről valami sötét és rettenetes, de hisz benne, hogy a szerelem ereje bármilyen nehézséget legyűr. Joseph pedig minden éjjel izzadva riad fel, és kisebb transzba esik, ha például meglát egy Joker-kártyát. Egy hátborzongató jelenetben az egyetlen számára igazán, mélyen ismerős és megnyugtató reakciót adja egy pattanásig feszült, stresszes szituációra: értelmetlen, kontrollálhatatlan nevetésben tör ki.
Mindeközben Batman Gotham határain kívül, titokban, lassan lábadozik egy ápolónő, Lynn keze alatt – és benne is olyasféle belső háború dúl, mint Joseph-ben. Békét és potenciális szerelmet találva azon tűnődik, hogy talán visszatérhetne az igazi életébe, vagy pontosabban, végre teremthetne magának egy igazi életet. Mintha a távolság átmenetileg mindkettejüket felszabadítaná a másik befolyása alól: egymástól teljességgel elválasztva Batman és Joker nem csak a másikra tekintenek valami sötét és ocsmány dologként, hanem önmagukra is. A párhuzam a két karakter közt folyamatos: ha az egyik gyűlöli a másikat, akkor az viszontgyűlöli, ha az egyik szabadulni próbál a másiktól, akkor a másik is, ha az egyik elfelejteni igyekszik ellenségét, akkor a másik is – ha az egyik kigyógyulni tűnik a maga egyéni tébolyából, akkor a másik is.
DeMatteis zsenijét dicséri, hogy a szebb jövő, a normalitás lehetőségét még csak nem is ők maguk pusztítják el. Egy kívülálló, egy ártatlan szakítja meg az illúziók láncát, puszta jóindulattal – ami logikus, hiszen Batman és Joker rég túlléptek önmagukon, örökre otthagyták a nyomukat nem csak egymáson, hanem a világon is. Túl messzire mentek ahhoz, hogy vágyaik és szükségleteik bármiféle szerepet játszhassanak sorsuk alakulásában. És a recés fogazatú denevérszörny utoléri a jámbor, szegény Joseph-et.
Amikor eljön a végső, elkerülhetetlen összecsapás, a tragédia viharos hullámok, lángtenger és égben köröző helikopterek közepette teljesedik ki. A tánclépések régről ismerősek, de most mintha új jelentést hordoznának. Pokoli búcsút vesznek Joker emberségének és Bruce Wayne normál életének utolsó szilánkjaitól. Odalesznek mind a tűzben és a vízben. És a fájdalom mindig ott a legnagyobb, ahol nemrég még élt a remény.
A Going Sane szuperhősképregény, ugyanakkor annyival, de annyival több annál: elveszett lelkek megszállottsággal, tébollyal teli tortúrája, a sors gonosz tréfáinak krónikája, sosemvolt boldogságok nekrológja, a „mi lenne, ha” horrora. Zuhanás két emberségét levetkőző ember lényének legmélyére.
Batman és Joker: akik örökké egymással táncolnak a sápadt holdfényben.
(Batman: Legends of the Dark Knight #65-68, 1994. PS: Ha valaki nem ismerné a Legends of the Dark Knightsot: egy 1989-től 2007-ig futott sorozatról van szó, amely Batman kezdeti éveire koncentrál, egymástól többnyire független, önálló sztorikkal. Kisebbfajta aranybánya, rengeteg nagyszerű történet van benne olyan szerzőktől, mint Dennis O’Neill, Grant Morrison, Garth Ennis, Warren Ellis, James Robinson vagy Matt Wagner.)