A környék („the hood”), az utcák, a bandák, a zenék, a dumák,
a fekete közösség: a Luke Cage-et nézve az az érzésed támad, mintha a
blaxploitation a maga teljes valójában túlélte volna a ’70-es éveket, és a mai napig
egy markáns szelete lenne a filmvilágnak. Mike Colter egy modern, lehiggadt
Richard Roundtree vagy Fred Williamson, a sztori pedig tele van lazasággal és
vagánysággal, mégis képes fajsúlyos témákról szólni. A dolog kellemesebb
iróniája az, hogy ez a periférikus alzsáner éppen a Marvel totálisan mainstream
mozis/tévés univerzumán belül támadt fel, a kellemetlenebb iróniája pedig az,
hogy minél inkább előtérbe tolják az alkotók ezt az univerzumot, a sorozat
annál inkább veszít a varázsából: a Luke Cage akkor a legunalmasabb, amikor a
legjobban keblére öleli szuperhős-gyökereit.
Pár hónappal a Jessica Jones eseményei után Luke Harlem megbecsült fodrásza és „mindenki mentora”, Pop szalonjának padlóját söprögeti, és csak annyi a vágya, hogy hagyják békében dolgozni meg jókat dumálgatni az öreggel. A környék egyre nagyobb hatalomra törő alvilági kiskirálya, Cornell „Cottonmouth” Stokes azonban egy balul elsült fegyverügylet után akarva-akaratlanul is konfliktusba kerül a bolttal, és néhány hulla után Luke végül arra jut, hogy sérthetetlenségének és szupererejének nem söprögetéssel veszi a legnagyobb hasznát. Elszánja magát, hogy rendet rak a városban – de persze a rendhez előbb háború kell.
A Luke Cage-ben Harlem utcái élnek, nyüzsögnek, lélegeznek. Cheo Hodari Coker showrunner olyan színes, komplex, a piti bűnözőktől a városházában pöffeszkedő politikusokig teljesen hihető realitásban gyökerezteti a sorozatát, amilyenre még egyetlen szuperhős-történet sem volt képes, és igen, ebbe beleszámoltam a Marvel és a Netflix korábbi húzásait, a Daredevilt és a Jessica Jonest is. Megvan benne nagyjából minden, amit egy 2016-os blaxploitationtől elvárnál: folyamatos, hol komoly, hol vicces reflektálások a feketék múltbeli és jelenlegi, történelmi és popkulturális ikonjaira, a rendőri erőszak és a korrupció, az alvilág és a politika összefonódása, az elnyomottság, a büszkeség, a feltörési vágy. És eleinte olyan szépen simul bele mindebbe a szuperhőstéma, hogy öröm nézni.
Elvégre a blaxploitation a feketék egyfajta filmes emancipációja volt: Roundtree, Williamson és társaik dögös, tökös akcióhősök lehettek egy olyan korban, amikor ez a szerep a fősodorban kizárólag a fehér sztároknak adatott meg. És most nem is az a lényeg (bár ez sem elhanyagolható szempont), hogy most, nyolc évvel a Marvel-láz kitörése után ugyanúgy nincsenek fekete szuperhősökre épülő filmek, mint anno fekete akcióhősökre épülők, hanem az, hogy a két tematika összeházasítása a blaxploitation emancipációjának csúcsa, méghozzá a mainstreamben. Hisz Mike Colter Luke Cage-ként nem egyszerűen csak odacsap, ahová kell, mint nagy elődei, de ráadásul hiába csapnak oda neki, ő fel sem veszi. A sérthetetlenséggel felruházott afrikai-amerikairól lepattannak a küldetése előtt álló akadályok, azt meg már csak az élet tragikus iróniájának köszönhetjük, hogy egy golyóálló fekete mennyire erőteljes jelkép olyan időkben, amikor Amerikában egymás után lövik le a rendőrök a fegyvertelen „testvéreket”.
A Luke Cage erényei azonban nem állnak meg itt, a csodálatos, egyszerre oldschool és aktuális blaxploitation-löketen túl egészen remek karaktereket sorakoztat fel. Maga Luke ugyan egyszerű és nyílegyenes (meglehetősen erős képregénybeli attitűdjét itt visszafogták; egyébként Colter kiválóan játssza), a mellékszereplők viszont szinte egytől egyig telitalálatok: a nyomozónő Misty Knight simán el tudná vinni a hátán a saját sorozatát is (remélhetőleg egyszer el is fogja), a harlemi főgengszter, Cottonmouth és unokatestvére, a politikus Mariah Dillard pedig kis túlzással a show igazi sztárjaivá lépnek elő. Már csak azért is, mert Luke-kal együtt a legális és illegális harlemi közösség három nagyon markáns arcát jelképezik: a törvény-, de leginkább igazságtisztelő, egyszerű kisembert, a romlott gengsztervezért és a kettejük közt ingázó politikust, aki mocskos eszközökkel igyekszik jobbá tenni a környéket. Dillard, Alfre Woodard nagyszerű alakításában bizonytalanul, tékozló hős helyett afféle tékozló gonoszként ingázik a fény és a sötétség között, míg az írók egy durva és merész húzása félúton át nem rendezi az egész status quo-t (rég néztem akkorát).
Nagyon szeretném itt, abszolút pozitív végcsengéssel befejezni a cikket, de sajnos nem lehet, mert a Luke Cage erényeit csúnyán ellenpontozza két igencsak komoly probléma.
Az egyik a hossza. A Marvel láthatóan beállt a 13 rész/évad mintára, ami hasonló problémákkal jár, mint az országos tévék 22-24 rész/évad felállása: ott az összefüggő sztorikat is töltelékepizódokkal hígítják fel, hogy meglegyen a kötelező kvóta (leginkább ezért búcsúztam el anno a The Flash-től is). A kábeles/streamelős sorozatoknál nincs töltelékepizód, ellenben hajlamosak kényszeresen széthúzni a történetet annyira, hogy kitöltsék a kívánt játékidőt. A Luke Cage döcögős tempóban indul, később is nyúlik-bukdácsol, önismétlésekbe bocsátkozik, üresjáratokban pihen meg, és még félúton is úgy tűnik, mintha csak az expozíciónál tartana – nagyon látszik rajta, hogy vissza kellett volna nyesni egy sokkal feszesebb, kompaktabb nyolc-, de legfeljebb tízrészes évadra. (És hogy nem így történt, azt kénytelen vagyok a Marvel számlájára írni, hiszen a Netflix egyértelműen nem megszállottja az epizódkvótának, ld. Stranger Things, Narcos.)
A karcsúsítást lehetett volna azzal kezdeni – és ez itt a második nagy probléma –, hogy kihagyják az évadból a szálakat háttérből irányító főgonoszt, Diamondbacket. Ő ugyanis az a tipikus, túlságosan harsány, túlságosan elnagyolt és felnagyított szuperhősfilmes karakter, aki durván kilóg az amúgy meglepően realisztikus közegből, és aki kidolgozatlanságával, papírízű jellemével és motivációjával jelentősen visszaveti a sorozat intelligenciaszintjét. Mondjuk kicsit olyan, mintha Nolan Tommy Lee Jones Kétarcát rakta volna be A sötét lovagba. Még az sem segít, hogy az ötlettelen, jelmezes (holott addig szó sem volt jelmezekről) „ki üt nagyobbat” végső összecsapásra behozták a veterán tévés rendezőt, Clark Johnsont, aki olyan szériák utolsó részét vezényelte le, mint a Drót vagy a The Shield. Meg kellett volna hagyni a sztorit a címszereplő, Cottonmouth és Dillard hármasának sokkal izgalmasabb, érdekesebb és komplexebb konfliktusánál.
Így viszont nehéz legalább egy kicsit nem rossz szájízzel felállni a sorozat elől. A Luke Cage jó, egy blaxploitation-rajongónak (bár ők nincsenek túl sokan) meg külön öröm, de mindössze pár módosítással és pusztán a hangvétel következetes megtartásával sokkal jobb is lehetett volna.