Nagyjából Alain Delon óta tudjuk, hogy az igazi bérgyilkos
rezzenéstelen arcú, szűkszavú, jéghideg és elegáns, ugyanakkor pedig
félelmetesen és izgalmasan menő. És persze mindig elvégzi a munkáját, nem
létezik számára teljesíthetetlen megbízás. Melville filmje, A szamuráj
karakterisztikáját-esztétikáját John Woo vitte a végletekig vérfürdős-golyóbalettes
tragédiájával, A bérgyilkossal, a Golgo 13 pedig olyan, mintha egy elveszett
láncszem lenne a kettő között. Az akciót és a coolságot még magasabb fokozatra csavarták
benne (a yakuza-filmek királya, Ken Takakura maga a csendes halál a sötét
öltözetében és a napszemüvegében), mint A szamurájban, ugyanakkor meghagyták –
bár papírvékonyra karcsúsítva – a bérgyilkoslét sivárságát, egzisztencialista
drámáját is.
Az 1973-as Golgo 13 (Gorugo 13,) az azonos című, 1968-ban startolt manga (a legrégibb máig is futó japán képregénysorozat, amelynek szerzője korábban James Bondot adaptált, és mit ad isten, Golgo lényegében a 007-es karakterének durvább, radikálisabb változata) első mozifilmes adaptációja, egyben a három közül a legkevésbé ismert. Olyannyira kevésbé, hogy az imdb-s adatlapját tévedésből hosszú éveken át az 1983-as animés feldolgozás DVD-borítója díszítette (és olyannyira ritka, hogy szinte beszerezhetetlen). A második, 1977-es (sajnos igen unalmas) verzióban egyébként Sonny Chiba játszott, nála rátermettebb színészt pedig nehéz elképzelni Golgo szerepére – de ahogy azt Takakura kiválóan demonstrálja, nem lehetetlen.
A film azzal kezdődik, hogy a brit hírszerzésnek tele lesz a töke egy megközelíthetetlen, elfoghatatlan, megölhetetlen, kiterjedt nemzetközi emberrabló-hálózatot üzemeltető gengszterrel, Max Boával – annyira reménytelenül állnak, hogy még azt sem tudják, hogy néz ki a fickó, és mi az igazi neve, a szervezete viszont már több ügynöküket is elföldelte a világ különböző részein. Szóval a korona úgy dönt, hogy egyszerűen kinyíratják a mocskot a világ legjobb bérgyilkosával, a rejtélyes Golgo 13-mal. A hűvös, vérprofi Golgo kap maga mellé egy csinos asszisztensnőt, akit először megdug, aztán meg leráz, és nekiáll felkutatni a prédáját – de útjába kerül egy megszállott nyomozó is, akinek felesége az emberrablóknak esett áldozatul.
A Golgo 13 a korszak gengszterekkel és hullákkal teli, erőszakos japán exploitationjainak egy tipikus darabja (a főleg a „pinky violence” filmjeiről – ld. Sex and Fury – elhíresült Toei gyárotta), annyi különbséggel, hogy az akkoriban gyümölcsöző japán-irán kapcsolatoknak hála teljes egészében utóbbi országban, valós helyszíneken forgott, javarészt ottani színészekkel (akiket aztán japánra szinkronizáltak). Ez azért fontos, mert a szigetország említett, jellemző produktumaihoz képest a Golgo 13 így egy egészen sajátos, egzotikus környezetben játszódik, és ebből hasznot is húz: rohadtul jól néznek ki a helyszínek (főleg a sivatagiak), tapintható, érezhető a por, a fülledtség és a kosz, a legjobb pillanatokban klasszikus spagettiwesternek hangulati elemei rémlenek fel – és egyébként is van némi westernes áthallás a sztoriban.
Mindez azért is jó hír, mert Jun'ya Sato rendező (The Bullet Train, amelynek alapötletét kb. lenyúlta Hollywood a Féktelenülhöz) nem sieti el a dolgot: a film első fele elég ráérős, már-már unalmas… a francba is, mondjuk ki, alig történik benne valami. A sztori mentes mindenféle csavartól és komplikációtól, és a főhős úgy egy óráig csak lófrál erre-arra, keresi a célpontját, hol megöl egy-két embert, hol az ő egy-két informátorát ölik meg.
Ez a céltalanság azért frusztráló kicsit, mert a sztori ennél húsosabbnak tűnik. Ott van a brit hírszerzés bürokráciát és szabályzatot átlépő túlkapása, a főhős és a nyomozó szembenállása, majd kényszerű szövetsége (újabb előreutalás a Woo-féle A bérgyilkosra) vagy a főhős és az asszisztensnő „szerelme”. De Sato e témák egyikét se bontja ki, inkább megmarad az exploitation felszínes, bár hatásos eszközeinél, amelyek viszont csak a játékidő második felére szabadulnak el. Mondjuk tény, hogy akkor igazán, rohadtul, baszottul elszabadulnak.
Takakura iszonyatos eleganciával, kimértséggel és rezzenéstelenséggel áll neki lekaszálni a gazembereket, a végső háromnegyed óra tényleg szinte színtiszta akció. Golgo előveszi védjegynek számító távcsöves puskáját, és háborút vív a sivatagban emberek, autók és helikopterek ellen, miközben sorra hullik körülötte barát, ellenség és ártatlan áldozat. A technikai kivitelezés nem mindig makulátlan, de maga a hirig olyan feszült, brutális és eleven, annyira érezni rajta a vért, a homokot, a verejtéket, hogy sokkal profibb és drágább filmeket is sírni küld a sarokba.
Aztán a finálé szuggesztív vizualitása és fülbemászó zenéje már egy az egyben a spagettiwestereneket idézi, és ahogy Golgo kimerülten, véresen, sebesülten, de konokul baktat a semmiben, kezében az egyetlen dologgal a világon, ami meghatározza őt (segítek: teleszkóp van rajta, és golyókat lő), a rengeteg erőszakon hirtelen átsüt ennek az embernek az abszolút magányossága, üressége és érzéketlensége. Nem sokkal több, mint egy gép, amely csak megy, amíg el nem romlik, vagy amíg ki nem kapcsolják. A ’83-as animében ezt a következtetést nyíltan ki kellett mondania az egyik karakternek, hogy a néző megértse. Takakura és Sato itt „csak” képekkel, zenével és színészi játékkal mesél. Márpedig pont ebben rejlik a Film igazi ereje.
