Spoileres!
A The Walking Dead hetedik évadának első epizódja óriási visszhangokat vert a sajtóban és a rajongók körében is, bár valószínűleg nem egészen úgy, ahogy azt az AMC remélte. Az alkotók fél éven át húzták a nézők agyát, hogy mégis kit verhetett véres péppé Negan az áprilisi évadzáróban – ennek a fogásnak a primitív mivoltáról, gyávaságáról, otromba, minden ésszerű dramaturgiát és feszültségkeltést kibelező hatásvadászatáról már írtam annak idején, nem mennék bele újra, viszont ennek köszönhetően nem is vártam valami nagy reményekkel az új epizódot. Lehet, hogy vannak, akik egész nyáron a körmüket rágták, vadul találgattak és elméleteket gyártottak, de nálam nagyjából annyit sikerült elérni ezzel a hülyeséggel, hogy leszarjam, ki hagyja ott a fogát Negan szögesdrótos baseballütőjén.
Na de: aztán megnéztem az évadnyitót, és bár még mindig azt mondom, hogy ennek nem évadnyitónak kellett volna lennie, hanem évadzárónak (mennyivel más lett volna, ha bullshit helyett ezzel a totális érzelmi sokkal, ezzel a brutális nihillel engedik el a kezünket áprilisban), a lényeg, hogy rohadtul működik.
A hazai és a külföldi sajtó is viszonylag sokat ostorozza az epizódot annak rettenetes sötétsége, kilátástalansága, erőszakossága, illetve vélt öncélúsága, az olcsó eszközökkel való nézősokkolása miatt. Akik elégedetlenül álltak fel előle, azoknak vagy egyszerűen túl sok volt a gyomrukba lépő szöges bakancs, vagy arra jutottak, hogy az alkotók beáldozták a dramaturgiát, a karakterrajzot és a drámát a zsigeri hatáskeltés, a teljes epizódnyi kínpornó kedvéért. Az előbbiekkel nincs mit tenni, ha valakit megterhelt a látottak nyomasztó ereje, hát ez van, még csak hibáztatni sem tudom őket. Az utóbbiak viszont szerintem tévednek.
Jó pár írást elolvastam a témában, és mintha senki sem látná a lógó szemgolyótól a (történetmesélési) erdőt. Az epizód nem a kegyetlen brutalitásról szól, nem az erőszakban való tobzódásról (ha visszanézed a vonatkozó jeleneteket, meg fogsz lepődni, milyen kevés tényleges gore van benne – a félholt Glennt mutatják talán a legtovább, mondjuk az tényleg durva –, és milyen gyakran csak hallunk valamit, ahelyett, hogy látnánk), és még csak nem is elsősorban Negan karakterének „minden eddiginél nagyobb gelicáda” szintre emeléséről. És ami a legfontosabb: az egész a legkevésbé sem öncélú.
Rickék a pokol minden létező bugyrát megjárták már. Többször. Találkoztak őrültekkel, gyilkosokkal, zsarnokokkal, perverzekkel, szadistákkal, kannibálokkal, szembesültek az emberi természet legnagyobb, legaljább ocsmányságaival – többször fogságba estek, elképzelhetetlen fizikai és lelki kínokat éltek át, soraikat számtalanszor megritkították. A zombiapokalipszis kezdete óta egyik borzalmas tortúrát élik át a másik után. Mindeközben sok mindenre rákényszerültek, ronda dolgokra is, de egyvalamit soha nem tettek: bármi történt is, bármilyen kilátástalannak tűnt a helyzet, soha, de mondom még egyszer, SOHA nem hajtottak fejet. Soha nem térdeltek le. Soha nem hódoltak be. Soha nem váltak valaki más rabszolgájává.
Eddig.
Ezt tette velük Negan: megtörte őket. És ha belegondolsz, rájössz, hogy ezeket az embereket, akik ilyen sok szaron vannak túl, és különösen Ricket, aki már a teljes téboly szélén is tántorgott, és onnan jött vissza (hogy ez mennyire volt hiteles és jól megvalósított, azt most hagyjuk…), szóval ezeket az embereket nem lehet megtörni csak úgy. Nem mondhatod nekik, hogy „oké, vagy nekem dolgoztok, vagy kinyírok valakit”, mert effélét már százszor hallottak. És nem is nyírhatod ki valamelyiküket, elvárva, hogy erre majd megadják magukat, mert ezt is százszor megtették velük, és azóta mind a száz seggfejnek ott rohad a húsa a napon, a zombik között.
Ezért megölöd az egyiküket, és egyértelműen a tudtukra adod, hogy semmi esélyük. Amikor nem fogadják el a helyzetet (mert miért is fogadnák), megölsz még egyet. Amikor még mindig nem fogadják el (mert miért is fogadnák), előveszed a vezetőjük gyerekét, és ráveszed az apát, hogy csapja le a kölyök kezét (az egész sorozat egyik legjobb, legaljasabb, legfeszültebb jelenete). És ha ez nincs meg, ha nem mutatják be olyan kíméletlenül és véresen, ha nem szánnak rá kellő időt (egy egész epizódot), akkor az egész hiteltelen. Akkor egyszerűen nem hisszük el, hogy ezek az emberek, akiknek a hétfő kannibáltámadás, a kedd nagyüzemi zombiirtás, a szerda barátok eltemetése és így tovább, csak úgy megadják magukat.
Ezért nem öncélú ez az epizód. Az alkotók teljesen logikusan ismerték fel, hogy ahhoz, hogy a főszereplők valami olyasmit tegyenek, amit még soha, olyan mélyre kell rugdosni őket, mint még soha. A teljes kétségbeesés kútjának fenekére. Oda, ahol az amúgy übertökös, „kinyírok bárkit, aki baszakodik velünk” Rick taknyát-nyálát folyatva remeg és zokog és könyörög a kegyelemért, és annyi akarat marad benne, mint egy eltaposott katicabogárban (Andrew Lincoln itt nem mellesleg a szart is kijátssza a szerepéből, Jeffrey Dean Morgan Neganja pedig a valaha volt egyik legkarizmatikusabb emberféreg). És nekünk is át kell éreznünk az undorukat, a gyászukat, a kétségbeesésüket, a reménytelenségüket. A végén ugyanott kell lennünk lelkileg, ahol Rick és társai. Máshogy nem megy.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az epizód hibátlan – ó, dehogyis, messze nem az. Rettenetesen olcsó megoldás, hogy Abraham haláljelenetét fél év után még további húsz percig halogatják teljesen feleslegesen, röhejesek Rick flashbackjei a társairól, még röhejesebbek a bevillanó látomásai mindnyájuk haláláról, a stáblista előtti össznépi álompiknik meg elképesztően kínos. De sztoriszinten az egész tökéletesen működik, mindennek oka és funkciója van. Ami engem illet, a The Walking Dead ezzel nem lehúzta magát a vécén, hanem újra bizakodóvá tett a jövőt illetően a lelombozó árpilisi évadzáró után.