Mi a lehető legrosszabb jövő, amit el tudsz képzelni? Mi
ijeszt meg a legjobban? Totalitárius diktatúrák? Az emberiséget a
posztapokalipszis pöcegödrébe taszító atomháború? Globális szinten pusztító,
megállíthatatlan járványok? Az egész bioszférát megroppantó környezeti
katasztrófa? Mindent elsöprő földönkívüli invázió? A civilizációt térdre kényszerítő
túlnépesedés és vízhiány? Ezek némelyike ugyan nagyon is elképzelhető (vagy
akár már keményen látszanak az előjelei, mint a vízhiánynak), sokunk számára
alapvetően mégis távolinak, valószínűtlennek tűnik. Ez persze köszönhető annak
is, hogy bármilyen súlyos problémákkal küszködjünk, geopolitikailag mi itt még
mindig a földgolyó jobbik oldalán vagyunk, de még fontosabb, hogy ezek olyan
mindent felrúgó, a ma ismert, normál életet egy csapásra kivégző, drasztikus
dolgok, amelyek befogadása ellen egyszerűen tiltakozik, védekezik az agyunk, és
ezért úgy érezzük, csak egy sci-fiben van igazi létjogosultságuk.
Az antológiaszerű, a XXI. század Alkonyzónájaként emlegetett Black Mirror, amely immár öt éve vizsgálja kegyetlenül és baljósan ember és technológia egyre komplexebb viszonyát, többek közt azért olyan zseniális és félelmetes, mert egyáltalán nem megy messzire: általában abból indul ki, ami itt és most jelen van mindannyiunk normál életében, és néha csak egy egészen kicsit csavar rajta, hogy megnyissa a pokol kapuit.
Csak hogy rögtön világos legyen, miről beszélek: a harmadik évad múlt pénteken megjelent hat epizódjából háromban a közösségi média végez borzalmas ámokfutást, és ha azt hinnéd például, hogy a twitteres megszégyenítő hadjáratokat rémisztő végletekig vivő Hated in the Nation koncepciója túlzás, csak olvasd el ezt a másfél évvel ezelőtti (!) cikket, és rájössz, hogy napjaink hashtages keresztes háborúi mögött megannyi összetört élet vegetál. A Hated in the Nation egyébként egy police procedural két remek – női – karakterrel, akik afféle Mulder-Scully párost alkotnak, és az évad kínál még mellé cyberhorrort, románcot és thrillert is.
A Nosedive szintén jól ismert, közönséges dolgokat nagyít fel és torzít el (komfortérzetünk sajnálatára ahhoz nem eléggé, hogy ne érezzük a kapcsolatot a realitással). Egy olyan világban játszódik, ahol az emberek real time pontozzák egymást az okostelefonjukkal 1-től 5-ig, és mindenkinek az így kapott értéke határozza meg a társadalmi státusát. A 4,5 felettiek nem csak megbecsültek és irigyeltek, de számos olyan lehetőséghez és anyagi előnyhöz jutnak, amelyhez a többiek nem, aki pedig 3 alatt van, az már többé-kevésbé számkivetettnek számít. A Black Mirror alkotója, Charlie Brooker (ennek a résznek pont csak az ötletét szállította, a maradék ötöt viszont ő maga írta) szociohorrorában az emberek próbababaszerű műmosolyok és mesterkélt, affektáló kedveskedések cukormázába ragadva fojtják el igazi énjüket, hogy előrejuthassanak a könyörtelen társadalmi ranglétrán, vagy épp megőrizhessék a lenézett pórnép fölötti pozíciójukat.
Ez a motívum a Black Mirror sok-sok különböző tematikájának gerince, közös nevezője: a féktelen haladás, a pórázáról eleresztett technológia elnyomja, béklyókba zárja, vagy éppen egyenesen elpusztítja az embert, de legalábbis kiöli belőle önmagát, és mindenkit beleolvaszt egy nagy masszába, akit pedig mégsem, az deviánsként, reménytelenül és kiüresedve botorkálhat a szép új világban. Mindez olykor a hatalom eszköze az elnyomásra vagy a hatékony háborúzásra, olykor pusztán a fejlődés természetes folyása, olykor meg egyszerűen csak egy apró, de katasztrofális hiba a rendszerben.
Brooker már-már paranoid személetmódja valahol teljességgel érthető. Ha évtizedekkel ezelőttről korunkba csöppenne valaki, valószínűleg kolonizált bolygókat és repülő autókat várna, hiszen mindig is ez, tehát például a közlekedés, a kommunikáció, a terjeszkedés volt a haladás iránya: évezredeken át úgy élték le az életüket az emberek, hogy amikor meghaltak, legfeljebb kicsit nagyobb hajók és városok épültek, mint amikor megszületettek, miközben azonban a mi korosztályunk felnőtt, a világ analógról digitálisra váltott. Ez egy egész másfajta technológiai forradalom, mint amihez az emberiség eddig hozzászokott, és sokkal gyorsabb is. Ami azt is jelenti, hogy sokkal beláthatatlanabbak a következményei.
Brooker pedig sosem volt az az optimista lélek: a Black Mirror epizódjai ritkán végződnek nemhogy happy enddel, de legalább valamiféle megnyugvással, kompromisszummal, a „van remény” sugallatával. Végül is a sorozat szlogenje az, hogy „the future is broken”. Tudod, mire számíthatsz. És épp ezért megdöbbentő, hogy a harmadik évad a sok kilátástalanság, sötétség és morális pusztulat közepette szállít egy olyan epizódot is, ami másról sem szól, csak életigenlésről, reményről, melegségről és szeretetről. Olyan szeretetről, ami legyőzi akár a halált is. Furcsa élmény: várod, hogy a sztori mikor vesz hirtelen hajtűkanyart a lehető legnagyobb geciség irányába, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy bambán vigyorogva bámulod a stáblistát. Feelgod (egyébként pedig fantasztikusan megírt és eljátszott, sőt az egész sorozat egyik legjobbja) sebtapasz a torkot szorongató disztópiákra. Persze csak ideiglenes.
A Black Mirrorra egyvalamit nem lehet mondani, hogy visszafogott lenne. Brookert nem izgatják finomságok és metaforák, ha valamit közölni akar, hát kurvára közli is, urambocsá, alkalomadtán egyenesen szájba rágja. De valahogy jól áll neki ez az egyenesség, ez a bárdolatlan direktség – van, amikor az működik, ha alattomosan a füledbe suttogják a titkokat, de van, amikor az, ha lekevernek egy pofont, és a képedbe üvöltik. És ha közvetlen is a Black Mirror, sosem demagóg – a közösségi média, a digitális és a virtuális világ rákfenéit könnyű lenne elnagyolva a képernyőre kenni, hisz bármilyen utcasarki bölcs megmondja, hogy a zinternet meg a fészbúk a Sátán kreálmánya. Ahelyett, hogy egy konkrét példával elspoilereznék valamit, itt egy gyors szemléltetés – ezt a képet valószínűleg mindenki ismeri (jobbra egy hasonló kép a Black Mirror második évadának előzeteséből):
Frappáns és jópofa, és mondhatnánk, hogy remekül ábrázolja a modern társadalmat, valójában azonban nem kicsit demagóg, ahogy arra Rundall Monroe is rámutatott híres xkcd-képregényeinek egyikében:
Na, a Black Mirror az a sorozat, amely tisztában van ezekkel az apróságokkal, az érvekkel és az ellenérvekkel, a dolgok mögötti dolgokkal, és mindig okosan, több oldalról szemlélődve megy neki éppen aktuális témájának. Így nem egyszer előfordul, hogy pont Brooker direkt megközelítése miatt úgy érzed, pontosan tudod, mit akar mondani, mire fog kilyukadni, hogy aztán kihúzzon alólad egy szőnyeget, amelyről addig azt sem tudtad, hogy ott van.
A Black Mirror fejbe vág egy furkósbottal, bevonszol a Szép Jövő hulláját konzerváló hűtőkamrába, rád kúrja az ajtót, és magára hagy a tetemmel. Érezd jól magad!
