The Last Kingdom - Uthred a vérzivatarban

Feketeöves whovianként és Sherlock elkötelezett rajongójaként sem mondhatok mást: ha BBC-logót látunk a képernyő sarkában, az legtöbbször minőségi tartalmat jelent. Igaz ez a kosztümös, történelmi drámasorozatok tekintetében is: nem vagyok ugyan ellene a vér-és csöcsorientált amerikai daraboknak sem, de talán épp ezen faktorok gyakori túltolása miatt hat rám üdítően, ha egy széria a színészi játékot és a cselekménybéli mértéktartást helyezi előtérbe. Ha pedig a történelmi környezet végre elszakad a Tudorok, illetve Viktória királynő korától – úgy látszik, az angol nézőt ezzel lehet megvenni kilóra –, ráadásul még vikingek is hangsúlyos szerepet kapnak, már biztos, hogy itt senki nem veszíthet.

A The Last Kingdom Bernard Cornwell Angolszász krónikák néven futó regényciklusán alapszik, a 2015-ben forgatott első évad annak is az első két részén, és Uthred fia Uthred, az örökségéből kiforgatott, az apja haláláért felelős viking hódítók között felcseperedett szász nemesifjú kalandjait követi végig a kilencedik századi Angliában. Ebben a korszakban a szigetország olyan volt, mint egy forgalmas átjáróház: a szászok még meg sem emésztették a rómaiak által magukra hagyott britonokat, de már érkeztek a harcias dánok, hogy néhány fosztogató hadjárat után megkíséreljék a letelepedést is. Nem volt nehéz dolguk, és a kilencedik század második felére odáig jutottak, hogy egyetlen független szász királyság, Wessex maradt az útjukban.

A The Last Kingdom többféle szempontból is az oldschool sorozatok mintáját követi, amelyekben még nem volt minden WTF-pillanatokra és cliffhangerekre kihegyezve, és a szereplők erkölcsi amplitudója sem lengett ki a végletekig pusztán a hatásvadászat meg a nézők lelki hullámvasutaztatása érdekében. Ez persze betudható annak is, hogy mind a valós történelmi események, mind a fundamentumként szolgáló regényciklus (Cornwell amúgy középszerű, de az érdekes cselekménybonyolítást biztos kézzel szállító, tisztes iparosa a szakmájának) behatárolja a kereteket.

Két főhőse van mindössze: a fentebb már említett Uthred fia Uthred (vagy ha a dán identitása hangsúlyos éppen, Uthred Ragnarsson) és Alfred, Wessex királya, aki a normann hódítás előtti Anglia talán legikonikusabb karaktere (már ha az amazonkirálynő Boudicát és a legendák közébe vesző Artúr királyt nem számoljuk). Az ő egymáshoz való viszonyuk a tengely, amely körül a cselekmény forog. Uthred a klasszikus kalandregények relatíve kevés dimenzióval rendelkező protagonistáival rokon hősfigura: lobbanékony és kissé önfejű, de becsületes, kiváló harcos, aki a nők elől sem hátrál meg (a nyolc részben hármat is elfogyaszt). Az őt megjelenítő Alexander Dreymon kinézetre mintha Jonathan Rhys Meyers kisöccse lenne, de Meyers karizmája nélkül – mondjuk ehhez a hagyományos swashbuckler karakterhez nem is kell több – és nem mellesleg, úgy sem tudná ellopni a showt az Alfrédot alakító David Dawson elől.

Az ember, aki a legtöbbet tette azért, hogy Nagy–Britanniában ma nem dánul beszél mindenki, a mi Könyves Kálmánunkhoz hasonlítható habitusú, papos, kortársai mércéjéhez képest meglehetős latin műveltséggel bíró uralkodója volt a Dél-Nyugat Angliában (mínusz Cornwall) elterülő wessexi királyságnak. Dawson nagyon kevés manírral, mégis nagyon meggyőzően teremti meg a kifejezéstelen tekintete miatt halvérűnek tetsző, gyomorbajos - ám némi kurvapecérséget azért nem megvető – vasakaratú királyt, és ha a cselekmény arra fordul, a király álarca mögül felsejlő, gyarló embert is.

A viking karakterek oldalán kicsit felemás a helyzet. Érdekes módon Alfréd fő antagonistája, Guthrum köztük a legszíntelenebb figura: a házi varázslójának jóslataitól függő, brutális Ubba és a sunyi képű, pszichopata Skorpa is jóval több műsoridőt érdemelt volna. Ez egyébként az egész évadra igaz: bár a BBC-sorozatoknak az az egyik legnagyobb erényük, hogy nem akarnak mindenáron egy szakajtóra való zsemlyét sütni egy pár darabra elegendő lisztből, itt ez kicsit visszájára fordult: tíz-tizenhárom résznyi tartalmat zsúfoltak bele nyolc részbe. Majd dupla hosszúságban például jobban ki lehetett volna bontani az Uthred kontra Ubba szálat, és a mocsárból folytatott küzdelmek is jóval több időt érdemeltek volna (csak megjegyzésként: a pusztulás szélére szorult nemzet győzelemre vitt utóvédharca köré a XIX. században egy magyar író, Csengey Gusztáv egy egész ifjúsági regényt – és egyben allegóriát - kanyarított, a Mocsarak királya címmel). Uthred bosszújának szála is félbemaradt a záró epizóddal, de mivel - a Netflixszel kooperálva -már június óta forgatják a második évadot, nem hullatok krokodilkönnyeket. Bízom benne, hogy abban majd kevésbé sietős keze lesz a dramaturgnak meg a vágónak.

Ami a látványvilágot illeti, stabilan hozza a Solomon Kane – Black Death – Ironclad háromszögben megszokott szintet : a „sötét középkornak” annyi előnye mindenképp van, hogyha nincsenek Bizáncban vagy katedrálisokban játszódó részek, nem kell túl sok CGI-t használni. A római kori infrastruktúráját megőrző Winchesteren kívül az angol vidék éppen olyan mocskos és szegényes, amilyen a valóságban is lehetett majd 1400 évvel ezelőtt. A Tudorokban látott színorgiával szemben itt a szürke különböző árnyalatai dominálnak, a vagyont és a rangot a darócnál finomabb szövetek és a fibulák (a dánoknál pedig a szőrme) jelzik. A történelmi hűség tekintetében jelesre vizsgáznak a csatajelenetek is (két nagyobb van, az első és az utolsó részben, mérsékelt habzásúak persze, de nem rosszak). Nincsenek csillogó páncélok (lásd még: Gyűrűk ura, ahol nem is tudom, az-e a viccesebb, hogy a csóri gondori íjászok mind tökig páncélban járnak, vagy az, hogy feudális viszonyok közt egy-egy ilyen páncél egy falu árába kerülhetett volna) és kreatívnak gondolt, de gyakorlatban megvalósíthatatlan harctéri manőverek (á’la Fattyak csatája): szedett-vedett, favillákkal és lándzsákkal felfegyverzett szász frydmanek állnak szemben a viking hordával, és pajzsfal feszül pajzsfalnak.

És ha már „angol vidék”: az első évadot nagyrészt kis hazánkban, közelebbről a Korda stúdió már rendelkezésre álló középkori díszletei között forgatták, így elvétve felbukkan néhány ismerős arc is. Dramaturgiai szerepük nincs sok, ahogy az epizódszerepekben felbukkanó egy-egy „nagyobb” névnek sem: de azért jó volt ráismerni Döbrösi Laurára a szolgálólányban és Rutger Hauerra is az öreg, bölcs vikingben.

Végezetül nem tehetek mást, csak ismétlem magam, bár némileg eltérő hangsúllyal: nyolc rész ebből igen kevés volt. Aki a kosztümös sorozatokat kedveli, biztosan nyerni fog vele, ha rászán egy ködös vasárnap délutánt az első évad végigdarálására.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!