Hölgyeim és Uraim, az év filmje

„Do not go gentle into that good night,
Old age should burn and rave at close of day;
Rage, rage against the dying of the light.”

/Dylan Thomas/

Amikor elkezdett futni a stáblista, arra gondoltam… igazából nem gondoltam semmire, csak percekig bámultam magam elé, ami 35 évesen, sok ezer filmmel a hátam mögött már elég ritkán fordul elő. Szóval miután pár perce már futott a stáblista, arra gondoltam, hogy ha ezt nem filmnek írják meg, hanem könyvnek, most ez lenne a XXI. századi amerikai irodalom új Nagy Amerikai Regénye. Instant klasszikus a csillagos-sávos nemzet mozikban és híradásokban ritkán mutogatott dögvészoldaláról, az amerikai álom lassú, gyötrelmes kiszenvedéséről, ugyanakkor a megőrzéséért vívott keserves és talán reménytelen küzdelem makacsságáról és erejéről, Ernest Hemingway és Larry McMurtry érzékenységével és éleslátásával, Sam Peckinpah vadnyugati értékeket temető melankóliájával. Hogy a Hell or High Water az év legjobb filmje, az enyhe kifejezés.

Az elvált Toby (Chris Pine eddigi messze legjobb alakítása) börtönviselt testvére, Tanner (Ben Foster vad és veszélyes) segítségét kéri, hogy összeszedjen annyi pénzt, amennyivel megmentheti a banktól nemrég elhunyt anyjuk birtokát, és ráhagyhatja azt a gyerekeire – a családi földön ugyanis olajat talált. A bank pár napon belül ráveti magát a birtokra, így a fivéreknek nincs más választásuk a szegénységbe süllyedt, lerohadt texasi vidéken, mint hogy nekiálljanak bankokat rabolni. Mindenhonnan csak pár ezer dollárt hoznak el a pénztárból, a széfhez véletlenül sem nyúlnak, nehogy a nyakukba szakadjon a szövetségi hatóságok haragja – ehelyett két ranger ered a nyomukba: a nyugdíj küszöbén toporgó Marcus (a színészóriás Jeff Brigdes ezt a filmet is ellopja) és az indián-mexikói keverék Alberto (Gil Birmingham).

David McKenzie (az egyik legjobb börtöndráma, a Starred Up rendezője) a festői tájakhoz illő eleganciával és beszédességgel vezényli le Taylor Sheridan (Sicario) második forgatókönyvét, és a méltóságteljesen előregördülő cselekmény a végére az év legnagyobb katarzisában fizetődik ki. Történetvezetésében ugyan a Hell or High Water nem mutat túl a rabló-pandúr toposzokon, de idővel szinte elviselhetetlenné izzó feszültsége nem is a fordulatokból fakad, hanem a sorsszerűségből: az első bankrablás még szinte komikus, ám ahogy a film mélyebbre ás a szereplők motivációiban és viszonyaiban, a komikum lassan elszivárog, és kíváncsisággal vegyes rettegéssel várjuk, hogy a négy, gyarlóságai ellenére szimpatikus férfi elkerülhetetlen találkozása törvényszerűen tragédiához vezessen.

A Hell or High Water nagyszerűen működik hirtelen erőszakkitörésekkel, durva, de realisztikus tűzharcokkal és üldözésekkel megtámogatott, izgalmas thrillerként, de ennél jóval mélyebb rétegei vannak. Kicsit olyan, mint a ’70-es évek műfaji filmjei, amelyek a Schwarzeneggerek és Stallonék előtt még nem csak az akcióról szóltak, hanem a korszakba beleégett félelmekről és problémákról, a rendszerrel szembeszálló, lázadó kívülállókról, az egzisztenciális ürességről, a maszkulinitás (ön)pusztító természetéről is. McKenzie és Sheridan most, 2016-ban az amerikai vidék dögrovásába, a totális gazdasági posztapokalipszisbe ágyazza bele a bankrabló fivérek vesszőfutását: amerre a szem ellát, a vadromantikus pusztaságot rozsdásodó, elhagyatott farmgépek és olajfúrók szomorú csontvázai aljasítják egy szebb múlt gondozatlanul hagyott temetőjévé.

A vigasztalan tablót a briliánsan írt karakterek mellett nagyszerű életképek és kontrasztok egészítik ki. A film mindössze egy-két percre felbukkanó két pincérnőjének egyike fiatal és kedves, és érződik rajta valami halk, kétségbeesett szándék, hogy meneküljön ebből a közegből, a másik öreg és goromba, és nyilvánvalóan egész életét ugyanazon háromutcányi távolságon belül, a porba és a semmibe beleszokva élte le. Az előbbi lesz az utóbbi, az utóbbi pedig talán már nem is emlékszik rá, hogy egykor az előbbi volt. (Az amerikai elnökválasztás eredménye egyébként keserű extra aktualitást ad a filmnek: Trump részben éppen ezt a vidéki kilátástalanságot és elszigeteltséget kihasználva tudott nyerni.) Egy másik jelenetben Marcus és Alberto cowboyokkal találkozik, akik egy bozóttűz elől igyekeznek elhajtani a marhacsordájukat; Marcus, aki éppolyan idejétmúlt relikviája a régi világnak, mint az elhagyatott farmgépek (mindössze pár lépésre van Tommy Lee Jones karakterétől a Nem vénnek való vidékben), csak megvonja a vállát, mondván, hogy magukra vannak utalva, mert erre a senki földjére soha ki nem jönnek a tűzoltók.

Vagyis minden reménytelennek tűnik – csakhogy az ittenieket kemény fából, sőt sziklából faragták, és nem nyugszanak bele az életmódjuk kiszenvedésébe. Megvetik a lábukat, puskát ragadnak, és elveszik, amit szerintük a társadalom megtagadott tőlük. Mindenki, a fegyverbuzi rednecktől a gyermekei jövőjéért aggódó családapán át a letűnt világ rendjét fenntartani igyekvő rendőrig a maga eszközeinek és morális iránytűjének megfelelően kergeti a vágyait – öl, rabol, rendet rak, eleinte büszkén és feltételekkel, később már fogait összeszorítva és bármi áron.

A Hell or High Water mindezt a súlyos üzenetet könnyed eleganciával, csendesen és líraian adja át: mondanivalója szervesen beleépül a történetbe és a karakterekbe, sosem tűnik erőltetettnek, szájbarágósnak (rád nézek, Ölni kíméletesen), és a teljes reménytelenségből is lát kiutat, már csak a karakterek kapcsolatának ábrázolásában is. A testvérek egymás iránti, humorral megtöltött szeretete és a rendőrök csipkelődő, sértések és rasszista megjegyzések mögé bújtatott (mert ugye így férfias és texasi!) barátsága és bajtársiassága persze így is tragédiába fullad, mert a „férfi megteszi, amit a férfinek meg kell tennie” romantikája csak látszólagos, valójában vér és halál és morális mélyrepülés van mögötte – de Sheridan okosan navigál az élet realitásának kiszámíthatatlanságában, és a gyönyörű befejezésben egy komplex, egyszerre szívszaggató és szívmelengető érzelmi úthengerrel megy át a nézőn.

Meggondolva jobb is, hogy a Hell or High Water filmként született meg: a legmívesebb próza is nehezen helyettesítené ezt a vadregényes látványvilágot, amely az amerikai pusztaság végtelen, megszelídíthetetlen szépségének színpompás képeivel a klasszikus szélesvásznú westernek dicsőségét idézi. Épp csak a festői háttérbe eltaposott potenciálról és jövőtlenségről síró, lepusztult városok lógnak be, és a farkastörvényekre meg csontvázakra épült civilizáció e határvidékén (mert ez még mindig – vagy már megint – a határvidék) felsejlenek a múlt társadalmi és generációs bűnei is népirtással, földrablással, kisemmizéssel. A Hell or High Waterben ott van egész Amerika, a születésével és a jelenével, a szépségével és a mocskával.

És ott vannak benne az amerikaiak, akik ellenséges területen élnek a saját hazájukban – hiszen, ahogy arra Alberto rámutat, a föld már nem az övék, hanem a legális rablássorozattal mindenkit kifosztó pénzintézeteké (amelyek meg persze azoktól vették el az említett földet, akik egykor az indiánoktól). Ami a klasszikus westernekben a vasút volt (haladás, de aljas és életmódot pusztító), az McKenzie és Sheridan neo-westernjében a bank. A szereplők nem csak a saját sorsukért harcolnak foggal-körömmel a kicsiket összezúzó hatalom ellen, hanem egy letűnő gondolkodásmód, egy haldokló amerikai álom megóvásáért is. És bár ezt az álmot már rég férgek rágják körülöttük, ők még mindig nem adják fel. Ostobák? Önáltatók? Vakok? Makacsok? Őrültek?

Talán csak emberek.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!