A Legendás állatok és megfigyelésük két film egyben, és ezek egyike sem egy
új Harry Potter – ez pedig jó. Nem azért, mert bármi bajom van a Harry
Potterrel, hanem azért, mert becsülendő, hogy Rowling, akinek ez az első forgatókönyve,
új utat keres magának a franchise-on belül (és egyébként azon kívül is, ld. a
Cormoran Strike-könyveket, amelyekből a BBC One készít éppen sorozatot). Egyrészt
adott egy nagyon kedves, könnyed varázslényes komédia, amely az első Harry
Potter mágiára való naiv rácsodálkozásának báját idézi, másrészt meg egy gyerekbántalmazással,
faji indulatokkal, elfojtással, másság és ismeretlen elleni hisztériával teli,
meglepően sötét fantasy-thriller, amely már sokkal inkább húz a sebhelyes
homlokú varázslótanonc utolsó kalandjainak hangvétele felé. Külön-külön mindkét
film ígéretes, csakhogy egyik sem váltja be maradéktalanul az ígéreteit, eggyé
forrni, komplex, izgalmas egészet alkotni pedig végképp nem tudnak.
A Legendás állatok 1926 New Yorkjában játszódik, ide érkezik frissiben a varázsbestiák megmentésével és gondozásával foglalkozó szeleburdi brit mágus, Göthe Salmander (Eddie Redmayne), aki alig száll le a hajóról, máris egyik kalandba keveredik a másik után. Miközben elszabadult állatait üldözi a városon át egy köpcös muglival (Dan Fogler) az oldalán, és konfliktusba keveredik az amerikai mágiahatóságokkal, egy rejtélyes, pusztító erő tombol az utcákon, magukat Új Salemieknek nevező varázsellenes fanatikusok fenik a vasvilláikat, és a helyi főauror, Graves (Colin Farrell) is valami rosszban sántikál – ráadásul a fél varázsvilág a nagy, rejtőzködő gonosz, a korszak Voldemortja, Gellert Grindelwald felbukkanásától tart.
Rowling mintha a Harry Potter-széria minden hangulati és stilisztikai árnyalatát egyszerre akarta volna belesűríteni ebbe a bő két órába, de míg a Bölcsek köve és a Halál ereklyéi között nem csak a történet és a karakterek nőttek, hanem az olvasók/nézők is, vagyis a komorodó hangvétel dramaturgiai és metaszinten egyaránt indokolt volt, addig itt még a százharminc perces játékidő alatt sincs semmilyen átmenet. Az egyik jelenetben a főhős a ’20-as évek slapstick komédiáit idézve lejt röhejes párzási táncot, hogy befogjon egy tüzelő bestiát, a következőben meg már fanatikus, gyerekbántalmazó boszorkányüldözők vizuálisan és pszichológiailag is mélysötét bugyraiban dagonyázunk.
Az egyre drámaibb vizekre evező háttérsztori (bár fontos és aktuális témákat érint) ráadásul pont olyan felszínes, mint az állathajkurászás, amely egy ponton túl egyébként is csak felesleges időhúzás (szinte a fél film elmegy vele). A fanatikusok vezetőjét alakító Samantha Mortonnak egy mind franchise-, mind karakterszinten rendkívüli potenciállal bíró, mégis botrányosan alulírt szereppel kell megküzdenie, a Colin Farrell figurájában és játékában rejlő lehetőségeket pedig a kilométerekről látható fordulat csapja agyon, ráadásul egy rossz castingviccel és egy régi HP-ötlet pofátlan újrahasznosításával megspékelve (annyira szeretném ezt érdemei szerint jó hosszan ostorozni, csak hát elég ronda spoiler lenne, úgyhogy inkább lépjünk tovább).
A „világos” oldalon is csak a mellékszereplők aratnak: Dan Fogler és Alison Sudol annak ellenére igazi fénypontja a filmnek, hogy a forgatókönyv előbbit nagyrészt tátott szájú csodálkozásra kárhoztatja (van egy ötperces jelenet, amely viccen kívül annyiból áll, hogy hitetlenkedve bámulja, amint két varázslónő mágiával teát-vacsorát készít neki), utóbbi pedig pusztán a film második felében kap tényleges szerepet. Ezerszer inkább néznék meg egy spin-offot velük, mint egy közvetlen folytatást (a Warner egyelőre négyet tárazott be), akkor legalább nem kéne elviselnem a ripacskodó Redmayne letörölhetetlen félnótás-vigyorát, és amiatt sem bosszankodnék, hogy az egyébként tehetséges Katherine Waterstonnak a Potter-franchise egyik legsótlanabb (sidekick)szerepét dobták oda.
Nem rajongok a Bölcsek kövéért (mint sokaknak, nekem is az Azkabani fogoly volt az első, ami tetszett, azután álltam neki a könyveknek is), de az a maga mérsékeltebb tempójával jóval ügyesebb karakter- és világépítést vezényelt le. Amikor ott még Harryt, Ront, Hermionét, a tanárokat és a mágikus közeget ismertük meg, akkor itt már a harmadik tomboló CGI-bestia nyomában koslatunk New York utcáin (Göthe egyébként briliáns varázsmódszerrel találja meg az elszabadult állatokat, mármint, khm, szóval a megfelelő pillanatban véletlenül pont mindig szembejönnek vele… csak úgy, a bő hatmilliós város betondzsungelében). Harryről többet tudtunk a Bölcsek köve első negyed órája után, mint Göthéről a Legendás állatok végén, és ami még fontosabb: Harry abban a filmben (könyvben) változott, fejlődött, tanult valamit, Göthe viszont a stáblista után is ugyanaz, aki az első megjelenésekor. És hiába áll rendelkezésére Rowlingnak nagyobb játszótér, New York varázsvilága néhány üdítő kivételtől eltekintve (pl. egy Mos Eisley kantinra rímelő gengszterlebuj egy roppant szórakoztató Ron Perlman-cameóval) valahogy vizualitásában és ötleteiben is sokkal szürkébb, mint a vidéki Anglia Roxfortjáé.
Mindez a kapkodás nyilván annak is köszönhető, hogy a Bölcsek köve a tervezett folytatások ellenére önmagában is megállt a lábán, a Legendás állatok viszont már a 2010-es évek franchise-hisztériájának torzszülöttje: olyannyira kezét-lábát-nyakát törve rohan feldobni a labdákat az utódainak (kimondom: ezért nem kis részt a szuperhősök a felelősek), hogy néha csak egy elnyújtott expozíciónak tűnik az egész. Így pedig a HP-tól való tudatos távolodás sem csak pozitívum, hisz ez egyben közeledést is jelent a XXI. század átlagos, sematikus blockbustereihez, ami többek közt megnyilvánul még a várospusztító fináléban is (igen: New Yorkban megint utcák és épületek semmisülnek meg). De nem csak Rowling a ludas: David Yates, aki az addigra rendezésileg is szépen meglódult franchise-t szintekkel rugdosta vissza a Főnix rendjében (legutóbb pedig az új Tarzannal untatott), ezúttal is iparosmunkát végzett: profit, de lelketlent, fantáziátlant és laposat.
Na jó, a Legendás állatok azért nem egy borzalmas film – azért tűnhet annak a fentiek alapján, mert szidni nagyon könnyű, viszont a két említett mellékszereplőt és néhány jópofa varázsbestiát leszámítva nehéz úgy igazán dicsérni, pontosabban: az a legjobb, amit el lehet mondani róla, hogy nem annyira rossz. Elsősorban arra készüljenek fel a rajongók, hogy Rowling mindeddig rendkívül gondos, aprólékos világépítésének és intelligens karakterábrázolásának szinte nyoma sincs benne. Másképp fogalmazva: a Harry Potter-széria, akár szereti valaki, akár nem, még ki tudott lógni a futószalagról potyogó hollywoodi tucattermékek közül, a Legendás állatok viszont kapásból teljesen asszimilálódott.
PS: A 3D-ről mindenkit lebeszélnék. Az hagyján, hogy semmit sem tesz hozzá az élményhez, de ráadásul mintha a szokottnál is jobban kiszívná a színeket a filmből: monoton, depresszív, szürkés-barnás pacává alacsonyítja az amúgy sem túl élénk képi világot.