Howard Payne: - Kettőnk közül nekem van több eszem!
Jack Traven: - De én vagyok az erősebb.
Amennyiben egy barátságos, a földi popkultúra sajátosságait tanulmányozó földönkívüli felszólítana, hogy mutassak neki egy emblematikus akciófilmet a 90-es évekből, valószínűleg a Féktelenült választanám: a főcím jeges kéken izzó, „térhatású” felirataitól kezdve az eszetlen, de a fizikai törvényszerűségeket csak módjával negligáló száguldáson keresztül az irgalmatlanul látványos (és ténylegesen kivitelezett) robbanásokon át Keanu Reeves kockás flanelingjéig vagy Sandra Bullock frufrujáig minden képéről sütnek a kor szimpatikus jellegzetességei.
A szakmai önérzetében megsértett (és 3,7 millió dollártól megfosztott) pszichopata bűnöző, Howard Payne (Dennis Hopper) száguldó bombává változtat egy Los Angeles-i buszt: ha a jármű sebessége 50 mérföld alá csökken, az ártatlan utazóközönség tagjai (meg minden és mindenki a közelben) a levegőbe röpülnek. A rendőrség különleges egységének forrófejű fenegyereke, Jack Traven (Keanu Reeves) ahelyett, hogy biztonságos távolságból szemlélné az eseményeket, felküzdi magát a buszra, és az épp munkába igyekvő, szép, kedves, de azért kellőképpen vagány, jogsival egy gyorshajtás okán épp nem rendelkező Annie (Sandra Bullock) segítségével igyekszik megakadályozni a katasztrófát.
Jack Traven a John McClane által (mezítláb, üvegszilánkokon) kitaposott úton halad (illetve rohan, mint egy őrült): messze nem emberfeletti képességekkel rendelkező, felpumpált, érzelemmentes gyilkológép, inkább egy adrenalinfüggő, a végletekig elszánt srác a szomszédból, aki elsősorban minden veszélyhelyzetet leszaró (illetve örömmel üdvözlő) mentalitása és kurva nagy szerencséje okán győzedelmeskedik. Reeves röviddel egymás után két hasonló kaliberű, ultramenő zsarut is eljátszhatott: Traven gyakorlatilag Johnny Utah a Point Breakből, csak itt rövidebb a haja, és nélkülözni kénytelen Gary Busey-t.
A Féktelenül az első perceitől a fináléjáig lebilincseli nézőjét, az üresjáratoknak még a lehetőségétől is elzárkózik, kőkemény vehemenciával pörög, a végletekig feszíti az idegeket, de semmi kedve sokkolni, vagy extrém, emberi léptékkel felfoghatatlan armageddonnal riogatni, egyszerűen csak magas színvonalú szórakoztatásra törekszik. A maga korában ízig-vérig blockbusternek számított, csak épp 1994-ben még nem jelentett alapból abszurd elmebetegséget a nagy költségvetésű hollywoodi stúdiófilm fogalma.
Alig páran halnak csak meg benne, semmi vérfürdő, semmi romboláspornó, nem kerepelnek folyamatosan a gépfegyverek, senki nem tör világuralomra, ilyesmik helyett viszont van pár szimpatikus (meg egy rohadt veszélyes) karakter, gondosan felépített, vérprofin levezényelt, emlékezetes nagyjelenetek sora, némi vállalható romantika, no és Graham Yost bámulatosan konstruált, a szituációból kihozható abszolút maximumot prezentáló forgatókönyve. Oké, a szkript azért nem nélkülözi a bukkanókat, hőseink életét kissé túl sok kellemetlen véletlen fenyegeti (meglepő például, hogy L.A. közlekedési hatóságai nem csak az utak, de a metróvonalak kivitelezésével sem képesek határidőre elkészülni), a figurák pedig egytől-egyig kiszámíthatóan viselkedő sablonok: a busz utazóközönségében irritáló, pánikba eső ficsúrt, kemény öklű, egyszerű, de melegszívű melóst, bűnöző hajlamú, a legrosszabbkor bekattanó mexikóit egyaránt találunk, sőt, Traven és Payne személyisége sincs éppen túlcizellálva, a dolog mégis működik, az összkép makulátlan.
Egyedüliként Annie karaktere különleges: bájos, mosolygós cukorfalat (Bullock pofijával mondjuk mi más lehetne), de korántsem megmentésre szoruló, tehetetlen, a főhős lábai elé boruló, kizárólag külleme okán figyelmet érdemlő kirakati baba – figurája a cselekmény egyik központi része (konkrétan ugye ő vezeti a buszt), nem puszta látványelem, van humora, és megőrzi vonzó nőiességét, ily módon tökéletes átmenet a sivítozó topmodellek és a tököket rugdaló amazonok között.
Jan de Bont, miután több kiváló mozi (Die Hard, Fekete eső) fényét emelte összetéveszthetetlenül stílusos és dinamikus operatőri munkájával, első rendezésével nem okozott csalódást, munkája hiánytalanul birtokolt szakmai tudásról árulkodik, magabiztos és őrületesen dinamikus, érthetetlen, mi történt vele a későbbiekben: a Féktelenül és a szintén remek Twister után jött a Féktelenül 2, melyből megtudhattuk, hogy az emberek többsége a feléje ezerrel száguldó bazi nagy óceánjárót kizárólag másfél méterről képes észlelni, aztán következett a béna speciális effektekkel büntető silány horrorparódia, az Átok, majd a Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője című… ööö… izé. Szomorú.
Operatőre, Andrzej Bartkowiak láthatóan az ekkor még csúcsformában alkotó rendező szigorú felügyelete alatt dolgozott: beállításai, képi megoldási egyértelműen magukon viselik a direktor kézjegyeit – a film úgy fest, mintha maga de Bont fényképezte volna. A kameratrükkök és a vágások végtelenül ötletesek: meg mertem volna esküdni rá, hogy az ikonikus csúcsjelenetben látjuk, ahogy a busz elegánsan átsiklik a 15 méteres úthézag felett – most konstatáltam, hogy ilyen snitt baromira nincs a filmben, a jármű az egyik képen startol, a következő kettőn repül, végül érkezik, de ez olyan bámulatos precizitással van összerakva, hogy simán átveri az agyad, és olyasmit látsz, ami nincs is ott.
A Féktelenül ugyan nem élvez olyan kultstátuszt, mint a már emlegetett Die Hard vagy a Halálos fegyver-széria, de masszívan ott a helye mellettük. Emlékszem, hogy bemutatásának idején minden lány falán Reeves posztere virított, és minden srác rövidre nyírt Traven-frizurát csináltatott magának. Nekem borzasztóan elállnak a füleim, szóval a friszkó szóba sem jöhetett, így aztán a Bravo magazinból kivágott (csak ezért vettem meg, esküszöm!) Féktelenül-filmképregény nézegetésével vigasztalódtam.
Klasszikus, na.