Ilyen csalóka, alattomosan elringató, nosztalgikus szépséget én még nem láttam filmen. Mintha csak a korai Terrence Malick öntötte volna szélesvásznú idillbe 1935 nyarának vidéki Amerikáját, úgy, ahogy azt egy 11 éves kisfiú megéli. Felfedezésre váró buja erdő, zöld mezők, nagycsaládos bukolika, napsütés, játék, csínytevések, szabadban rohangálás, meg a nagynéni türelmetlensége, ahogy kiabálva ebédhez hív. Mintha minden rendben lenne. Nem is, mintha minden egyenesen tökéletes lenne.
Igaz, az apa nemrég halt meg. És a gyerek a nem létező ikertestvéréhez beszél, plusz természetfeletti erő birtokában van, amelyet nagymamájával csak „nagy játékként” emlegetnek. Az anya közben félig katatón állapotban fekszik az emeleti szobában. Amikor nagy ritkán kijön a házból, az udvari kút látványa torzítja el az arcát, és készteti visszamenekülésre. Nem, semmi sincs rendben. A tökéletestől pedig talán még soha semmilyen család nem volt olyan messze, mint Perryék.
A csodálatos vizualitás ellenére (az operatőr a legendás Robert Surtees volt) a gyanú már az első percekben felüti a fejét. A kis ikrek, Niles és Holland játszanak, szaladgálnak, beszélgetnek, de a kamera sem akkor, sem később nem mutatja őket együtt ugyanabban a beállításban. A család többi tagja sosem kerül interakcióba Hollanddal, noha természetesnek veszik, amikor Niles beszél róla. Képzeletbeli barát? Halott ikertestvér? Mire kiderül, már szinte mellékes. A lényeg, hogy Niles számára Holland létezik, és nem olyan jámbor, szófogadó gyerek, mint ő, nem. Tele van zsigeri rosszindulattal és az annak kiéléséhez szükséges vakmerőséggel. Vajon hány tragédiáért felelős „Holland”? És még hányért lesz?
A másik (The Other, 1972), a ’70-es évek egyik elfeledett remeke, az elsősorban a Ne bántsátok a feketerigót! rendezéséről ismert Robert Mulligan egyetlen kicsapongása a horror műfajába. Az eredeti regény és a forgatókönyv írója, Tom Tryon nem volt elégedett a végeredménnyel, és ezért leginkább Mulligant hibáztatta – bizonyos szempontból érthető, hogy miért. A filmnek csaknem a fele eltelik, mire a néző számára egyértelművé válik, milyen zsánerrel van dolga (eleinte csak Niles képessége utal rá, az viszont végül red herringnek bizonyul), és az erős horrorelemek később sem lesznek hangsúlyosak. Mulligan a drámáitól és a romantikus filmjeitől megszokott érzékenységgel és igen nagy ráérősséggel vezeti fel a sztorit, de ez később mind többszörösen kifizetődik.
A felhőtlen nyári atomszféra természetesen eleve hamis, ahogy Holland maga – a képi világ is belemegy Niles „minden rendben van” játékába, bódít, ellazít, színlel, és amíg lehet, takargatja a felszín alatt bugyogó gonoszságot és halált. De ahogy múlik az idő, a kamera egyre gyakrabban kénytelen homályos szobákba és sötét pincékbe merészkedni, ahol már nem tud nem baljós beszélgetések és félelmetes tettek tanúja lenni. Jerry Goldsmith szokásosan hatásos, de szokatlanul visszafogott zenéjének szépségébe fokozatosan úsznak be a hátborzongató taktusok. Egy cirkuszi látogatás alkalmával ijesztő rémalakokkal találkozunk. Egy katartikus, természetfeletti repülésélmény később sokszoros hatásfokkal megismétlődő horrorba torkollik. A nagymama lassan ráébred, hogy egyáltalán nem csak Niles elmeállapotáért kell aggódnia.
Aztán a tettetésnek vége szakad. A finálé esős, viharos éjszakájában a kegyetlen realitás brutális erővel üt be, és bár nincs mészárlás, nincs egy csepp vér sem, csak egy ártalmatlannak tűnő vizes hordó, annak a szinte egyetlen megrázó képkockának a zsigeri borzalma az addigi vidéki idill összes hazugságát széjjeltépi.
Mulligan nagyon éretten, intelligensen és zavarba ejtően ambivalens, kényelmetlen módon közelít a Gonosz témájához. A másik egy emocionális egyensúlyából horrorral kibillentett tragédia, hiszen Niles tettei magányból, veszteségből, halálból fakadnak, áldozat ő maga is, ugyanakkor Holland esetében az eredendő gonosz figurájával van dolgunk. A képet színesíti (bonyolítja) a nagymama, aki óvatlanul, puszta szeretetből hagyja elszabadulni a poklot, és az anya, aki csendes őrületében tehetetlenül, szülői kötelessége teljes elhanyagolásával szenvedi meg és segíti elő az új csapásokat. A pszichológiai komplexitás és az egyszerűségében hatékony műfaji toposz kettőse kiismerhetetlenné teszi a sötétséget.
A gonosz nem koporsóból mászik ki, nem egy sötét sarokból ugrik elő, ott bukkan fel, ahol a legkevésbé várnád, és legfeljebb csak találgathatod, hogy miért.