Westworld: Első évad - Rejtélyek kártyavára

Spoilerek akár csillagok az égen!

Miről szól a Westworld?

De tényleg, komolyan kérdezem, és most ne a szinopszissal gyere nekem, mondván, hogy „van a jövőben egy robotokkal benépesített, vadnyugati témájú élménypark…” stb. stb. Miről szól?

Vegyünk pár klasszikus példát: Egy egyszerű parasztgyerek elindul, hogy megmentsen egy hercegnőt, és harcba szálljon egy gonosz galaktikus birodalom ellen. Egy űrhajó ötéves küldetést végez a mélyűrben, hogy ismeretlen civilizációkat és életformákat kutasson fel. Tudósok egy négy millió éve eltemetett, idegen származású monolit rejtélyét igyekeznek megoldani. Az űrwesternes eszképizmustól a hard sci-fiig mindegyik filmben/sorozatban egyértelmű a cél, a motiváció – ha úgy tetszik, a hősnek van egy kezdettől fogva tisztázott küldetése. (És ez még a „miről szól” egyszerűbbik megközelítése, tematika/üzenet kérdésköréről később.)

A Westworld első évadában nincs semmi ilyesmi. Egészen a fináléig annyi történik, hogy valamilyen emberek, akikről semmit sem tudunk (még csak azt sem, hogy tényleg emberek-e), valamilyen indíttatásból, amiről semmit sem tudunk, csinálnak valamit, amiről semmit sem tudunk, hogy elérjenek egy valamilyen célt, amiről semmit sem tudunk (valamikor és valamilyen világban, amiről megint csak semmit sem tudunk). Persze meg lehet jegyezni fontoskodva eltartott kisujjal, hogy nincs szükség minden filmben hagyományos narratívára, hogy lehet másképp is történetet mesélni, meg hogy nem kell feltétlenül szabályokhoz ragaszkodni, és ez igaz is. Ugyanakkor ezek a szabályok logikai és érzelmi fogódzkodót jelentenek a nézőknek: ennek köszönhetően tudjuk, ki mit akar, mik a tétek, ennek köszönhetően tudjuk átérezni a szituációkat, vagy vagyunk képesek azonosulni a szereplőkkel.

És enélkül a Westworld amúgy szép és aprólékosan megtervezett világa egészen a legvégéig egy kicsit sem tudott behúzni. Kiderül, hogy Bernard egy robot? Elismerem, ügyesen felépített fordulat, de bocs, nem érdekel. Meghal Theresa? Elég fontos szereplőnek tűnt, szóval biztos éreznem kellene valamit, de bocs: semmi. Idejét nem tudom, mikor láttam sorozatot vagy filmet, amely ennyire nem tudott kiváltani belőlem még csak egy morzsányi érzelmi reakciót sem.

Pedig a Westworldre öröm ránézni: ez Jonathan Nolan második saját sorozata a szintén a mesterséges intelligencia témáját körbejáró (és szintén J.J. Abramsszel közösen megvalósított) Person of Interest után, és a külsőségekben óriási az előrelépés (ami a CBS vs. HBO kontextusban persze kicsit sem meglepő). Míg a Person of Interest a kilencvenes évek középszerű sorozatainak vizuális esetlenségétől, ötlettelenségétől, sőt sokszor egyenesen ostobaságától szenvedett, addig a Westworld egy gyönyörűen kimunkált, elegáns széria, amelynek képi világa abszolút méltó párja a minden kis részletében átgondolt és centire kiszámított cselekményvezetésnek. A sztori fogaskerekei tényleg ügyesen, már-már művészi precizitással illeszkednek egymáshoz – de csak „már-már”, mert ezeket az amúgy dicsérendő erőfeszítéseket megöli a bármiféle érzelmi invesztáció képtelensége. Lehet, hogy a Person of Interest kivitelezése finoman szólva is durva kívánnivalókat hagyott maga után, de volt szíve: értetted a karaktereket és a köztük bonyolódó viszonyrendszert, és ráadásul még szimpatizáltál is velük (bár ez ugye nem feltétlenül követelmény). Egy idő után minden epizódhoz kicsit úgy ültél le, mintha olyan régi ismerősökkel teáznál, akikkel már fél szavakból is megértitek egymást.

A Westworld ezzel szemben egy fényűző, de személytelen teremben, vitrin alatt kiállított, briliáns óraszerkezet, és ha jobban szemügyre akarod venni, a falnál posztoló, kicicomázott teremőr némán, kifejezéstelen arccal felemeli a kezét és egészen enyhe fejrázással figyelmeztet, hogy tartsd a távolságot. Csodálhatod az óra kidolgozottságát, de közel nem kerülhetsz hozzá. A Westworld túlságosan szerelmes a saját szerkezetébe, és túlságosan keveset foglalkozik azzal, ami igazán számítana: az emberi tényezővel.

Mert: mindent, de tényleg mindent a rejtélyek köré építettek fel. MINDENT. Kösz, Abrams. Kérlek, most már dugd fel magadnak a kibaszott Mystery Boxodat.

Az egész a Losttal kezdődött: Abrams és az írók hat éven át azzal tartották a seggükön a nézőket, hogy mégis mi lehet az a bizarr és megmagyarázhatatlan dolgokkal teli sziget. Persze lehet rizsázni, hogy nem azzal, hanem a karakterekkel, de ugyan már: ők is részei voltak a rejtélynek, sőt, a sorozat magukat a karaktereket is rejtélyként kezelte (helló, Westworld), hisz folyamatos fordulatokat pufogtatott el a múltjukból (majd pedig a jövőjükből). Csak hogy értsd: Abrams annyira bele van zúgva a Mystery Box koncepciójába, hogy egy honlapon tényleges, fizikai Mystery Boxokat is árul, amelyekről kezdetben nem lehetett tudni, pontosan mit tartalmaznak, és Abrams arra bíztatta a vásárlókat, hogy fontolják meg, kinyitják-e őket egyáltalán – hiszen ha nem teszik, örökké ott lesz a polcukon egy rejtély, márpedig az szerinte baromi menő.

Magával a koncepcióval nincs is semmi baj, ez egy nagyon jól működő elv, „az utazás számít, nem a cél” egyfajta variációja: a kérdések mögötti végtelen potenciál a fontos (ennek jelen korunkbeli netes elfajzását rajongói elméleteknek hívjuk), nem pedig a válaszok, vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy a rejtély addig igazán izgalmas, amíg meg nem fejtik. De ez azért elég vékony és aláaknázott jég, és a Lost a kényszerű, fárasztó és frusztráló rejtélyhalmozásaival kitűnően demonstrálta, hogy miért. A sorozatformátum, amelyben hétről-hétre vissza kell csalni a nézőt a tévé elé, ráadásul eredendően nehéz terep a rejtélyek érett kezeléséhez, mert a történetmesélési eleganciának óhatatlanul útjába áll a cliffhanger-mánia és az érdeklődés könnyű és olcsó eszközökkel való fenntartásának csábítása. (De hogy visszakanyarodjak a cikk elejére, még a Lostban is volt határozott, jól definiálható küldetés: egy repülőgép-szerencsétlenség túlélői megpróbálnak hazajutni egy rejtélyes szigetről.)

Lásd még Az ébredő Erőt, amely kapcsán Abrams a rejtélyektől szinte teljesen idegen Star Warsba erőszakolta bele a Mystery Boxot: Reytől Kylo Renig olyan központi figurák rohangálnak le-föl a filmben, akikről szinte semmi érdemlegeset nem tudunk meg, múltjuk későbbi filmekben kiaknázandó, balladai homályba vész, mert a cliffhanger-bullshit fontosabb, mint a stabil lábakon álló, érzelmileg is megalapozott történetmesélés. (Rey, legyen bármilyen szimpatikus karakter, az utóbbi évek legmegfoghatatlanabb főhőse: a film végéig csak sodródik, se motivációja, se célja, se küldetése, „hero’s journey”-ről meg ne is beszéljünk).

Vissza a Westworldhöz: az évadfinálé volt a sorozat első része, amely valamelyest meg tudott mozgatni. Nem a fordulatok miatt, hanem azért, mert a fordulatokkal végre a szereplők motivációiról, céljairól is lehullt a lepel, ezzel pedig rögtön sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek lettek. Csak gondoljunk bele Hopkins karakterébe, Robert Fordba: a zseniális, de önző teremtőből afféle „őrült tudós” lesz, a sztori nagy Gonosza, hogy aztán a végén kiderüljön, rég rájött a hibáira, azóta pedig a robotok önzetlen felszabadítása vezérelte, és az egész évad hátterében az ő megváltástörténete állt (már amennyire lehetséges egyáltalán a megváltás olyasvalakinél, aki jobba-balra öldököl, és végül konkrétan tömeggyilkosságot követ el). Istenem, milyen fantasztikus karakterív, esküszöm, könnybe lábadt volna a szemem, ha szépen, kellő emocionális súllyal viszik végig (amire a több idősíkot variáló szerkezet kínált is lehetőséget bőven). De nem tették.

A Westworld simán kihajítja az ablakon azt a történetmesélési aranyszabályt, melynek lényege, hogy „mutasd, ne mondd”: ahelyett, hogy epizódról-epizódra átélnénk Ford belső utazását, gyászát, hibáinak tragédiáját, döntéseinek súlyát, a forgatókönyv a karakter egy gyors, egyperces monológján keresztül tudja le, mit és miért tett. Mert a csattanó indukálta instant „aha!” és „wow!” reakciók fontosabbak Nolanéknek, mint a karakter fejlődésének mélyebb, drámaibb, ám kevésbé bombasztikus finomságai. William átalakulásába szintén csak beleszagolunk, hogy aztán a lényeget idősebb önmaga rágja a szánkba cirka két percben – nem is értem, hogyan hagyhatták ki például Dolores első megölésének ziccerét. Tényleg nem gondolták, hogy ez az iszonyatos fordulópont, az egykor szeretett nő lemészárlása mennyire fontos William szempontjából? Hogy mennyire jól lehet érzékeltetni vele, min ment keresztül, és mi lett belőle?

A karakterekkel való szomorú bánásmód alól Maeve az egyetlen kivétel: az ő útja egészen szép és kerek, leszállása a vonatról a fináléban a sorozat eddigi csúcspontja, az egyetlen igazi, tényleg megérdemelt és kétségtelen felszabadulás. Amikor az első pár rész után kezdtem volna letenni a sorozatról, egyedül az ő előtérbe rántása vett rá, hogy maradjak. (De csak képzeljük el, megfordítva az előbb taglalt szituációkat, hogy mennyivel hatástalanabb, olcsóbb lenne a történetszála, ha Fordhoz vagy Williamhez hasonlóan titkolták volna a lényegi elemét, vagyis az öntudatra ébredését (pontosabban: ébresztését), és csak fordulatként lőtték volna el az utolsó részben. Ugye?).

És ha már fordulatok, a sorozat összességében messze nem olyan okos, mint amilyennek láttatni akarja magát – és még csak nem is azért, mert a rajongók előre kitalálták a csattanókat. Jobb esetben nem érdekel, rosszabb esetben kifejezetten taszít a bősz netes túlmagyarázások és teóriagyártások műfaja, az meg egyenesen vicces, ahogy egyesek megírnak egy negyven elmélettel teli posztot/cikket, majd amikor a negyvenből kettő beigazolódik, büszkén verik a mellüket (figyelj, dobok egy kockával, és előre megmondom, hogy vagy egy, vagy kettő, vagy három, vagy négy, vagy öt, vagy hat lesz az eredmény – és ha tényleg, akkor nagy király vagyok!) Nem, az apró dolgokra, a finomságokra gondolok. Arra, hogy a „What door?” már önmagában is egy teljes reveláció, utána mégis percekig úgy tesz a sorozat, mintha a nyúl még mindig a kalapban lenne. Arra, hogy William/a fekete ruhás ember nagy lelepleződésére szintén legkésőbb percekkel azelőtt sor kerül a néző fejében, hogy eljátszanák a nagy kalapfelvevős snittet, pedig teljesen egyértelmű (a beállításból, a zenéből stb.), hogy azt szánták a monumentális „hűha!”-pillanatnak. (Ebben amúgy Ed Harris is hibás: egyszerűen túl jó színész, ott van az arcán minden. Mint a legvégén, abban a mosolyban – micsoda óriási pillanat lehetett volna az is, ha igazán jól építik fel a karakterét!)

És mire föl mindez az erőlködés? Avagy: mit mond a Westworld, mi az üzenete? Nyilván rengeteg lózungot össze lehet hordani, hogy tudniillik a Westworld emberről és gépről, tudatosságról és programozásról, erőszakról és identitásról szól ésatöbbi, ésígytovább. De igazából nem szól ezekről, mert ezek mind csak plot device-ok, nincs mögöttük tényleges társadalmi, filozófiai és morális mélység. A sorozat puszta témaválasztása (minthogy ez a téma divatos, izgalmas és nagyon komplex) persze predesztinálja az ellenérvet, hogy „de hát igenis nagy dolgokat tárgyal”, csakhogy az írók a cselekmény, az idősíkok meg a rejtélyekre épülő rejtélyek csűrése-csavarása, a kérdések két kézzel szórása közben valójában pont hogy nem tárgyalják ezeket a nagy dolgokat. Kábé annyira ásnak mélyére a mesterséges intelligenciának és az emberi létezésnek, mint az eredeti Star Wars-triliógia a diktatúrák természetének. A különbség az, hogy a Star Wars soha nem is ígérte, hogy nagy dolgokról fog szólni.

Tehát a sorozat nem igazán mond semmit semmiről, csak be van csomagolva az HBO-trademark cici-vér kombóba, és jól tele van pakolva rejtélyekkel, hogy legyen min csámcsognia a népnek, meg hogy az internetes fórum- és blogszféra teóriahuszárai megtolják a hype-vonatot. Ezt az én könyvemben blöffnek hívják.

Most még abban reménykedem, hogy mivel az eddigi rejtélyek többnyire máris megoldódtak (talán az egyetlen nagyobb megmaradt kérdés, hogy mi van a való világban), a következő évad valami egészen más lesz (sőt, hirtelen nagyon úgy tűnik, mintha ez az évad csak prológus lett volna). Már tudni fogjuk, ki hányadán áll, mi hajtja, és úgy tűnik, a sztori is kilép az eddigi keretei közül, ami (hogy ti. egy sorozat otthagyja az addigi játszóterét, és teljesen újat épít magának) izgalmasan hangzik. Úgyhogy a fentiek ellenére nem mondok le a Westworldről, hátha a míves kivitelezéshez idővel felnő a belbecs is. De ez így eddig suta, az elherdált potenciál miatt meg még szomorú is.

(Egyéb cikkünk a Westworldről, kissé más szempontból itt.)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!