Westworld – Mese a közönségről és a közönségesről

Spojleres. Nagyon.

A Westworld kezdetben úgy működik, mint egy eposz, amit bevágtak a faaprítóba, és végül úgy tapasztottak újra össze, hogy az egyes összetevőkhöz kapcsolódó minőségek alaposan összekeveredtek. Kezdjük a legegyértelműbb hasonlóságokkal! Akárcsak az Iliászban, itt is háború dúl, ráadásul végtelen háború – tegyük hozzá: nem feltétlenül az Iliásszal ellentétben. Hiszen Trója ostroma irodalmi szempontból egyáltalán nem tekinthető lezártnak: minden egyes évben diákok ezrei veszik elő (igaz, megfigyelésem szerint egyre lankadó lelkesedéssel), és folyamatosan beszélnek és írnak róla mindenféle kétes alakok, ahogy én is most.

Amíg a trójai háború a görög városállamok ősi, önmeghatározó mítosza, addig a klasszikus western az Egyesült Államok, végső soron a modern világ számára jelenti ugyanezt. A sorozat kezdetén még az istenek és az emberek szférája is szépen elkülönül egymástól, és az istenek éppúgy beavatkoznak az emberek (jelen pillanatban a hostok) dolgaiba, és épp annyira kisstílűek, mint az antikvitásban. Akad viszont két lényegi különbség, amely egyébként egymásból fakad. A leglátványosabb: az emberek szintjét képviselő hostok halhatatlanok, míg zsarnok isteneik nagyon is halandóak. A másik, hogy az isteni minőség kiterjesztésre került, már nem csak az alkotókat jelöli, de a befogadókat, a közönséget is. (Tegyük hozzá: a trójai háborút az istenek amolyan jó kedélyű közönségként figyelték.)

Innen pedig már logikus az alapvető minőségek előbb említett megkavarása. Akhilleusz ugyanis akkor is meg fog küzdeni Hektórral, amikor bármely aktuális olvasója ennek az ütközetnek már rég alulról szagolja az alulról szagolandót. Homérosz művén hadvezérek, királyok, császárok nevelkedtek, ám belőlük (ahogy Dolores is mondja az öreg Williamnek) mára por és hamu sem maradt. A trójai hősök ellenben éppen annyira örökkévalók, mint a legelső enumeráció idején voltak. Nem is véletlen tehát, hogy a két legemblematikusabb host: a tiszta szívű lány, akit meg kell menteni, és a bátor párbajhős, aki erre a megmentésre hivatott, nem egyszerűen fiók karakterek, hanem archetípusok (épp mint a Mitágó-erdőben, amely regényfolyamnak a téma ellenére több köze van a sorozathoz, mint – teszem azt – Asimovnak). Teddy és Dolores ezen kívül természetesen Ádám és Éva páros, méghozzá egy olyan alternatív édenkertben, ahol az első emberpár nem a mindentudás, hanem az örök élet fájáról evett.

Itt kell megemlíteni, hogy mennyire érdekes szó is ez a host (nem is tudom milyen magyar megfelelőt találhattak rá derék fordítóink, talán a “gazda” lenne a legszerencsésebb) hiszen többek között jelent házigazdát és olyan élőlényt is, akin egy parazita élősködik. Ennél tömörebben pedig nem is lehetne összefoglalni egy történet karakterének a lényegét. Otthon van a saját történetében, vendégül látja befogadót, szenvedése pedig végső soron táplálék a közönség számára. És minél többet szenved, annál jobb lesz sztori – ez írástechnikai alapvetés. Külön bravúr, hogy ezt a szenvedést Ford aszkézisbe fordítja át, tehát olyan önsanyargatásba, amelyből az önmagunkra ráeszméléshez nélkülözhetetlen megértés következik.

Az emberi kultúrát (elsősorban a görög-római-zsidó eredetűt értve itt, de hát a sorozat címe sem véletlenül Westworld) meghatározó alapművekkel (az eposzok és a Biblia: mindkettőre láttunk példákat fentebb) Shakespeare áll szemben. Az úton-útfélen elhajított Shakespeare-idézetek nem csak azt példázzák, hogy mennyire szarunk arra, amit az emberiség egyik legragyogóbb lángelméje papírra vetett, és mennyire csak dísz marad a sok ékes, jól érthető szó – és minél többet ismételgetik annál inkább igaz ez (még ha érvényességéből ettől még szemernyit sem veszt), hanem egyben az Iliász és a Biblia (jelesül az Ószövetség) hagyományát állítja szembe a Shakespeare-i színházzal.

Míg az ókor két meghatározó irodalmi alkotása közösségformáló erőként, beavató rítusként működött, addig az Erzsébet-kori színház elsősorban szórakoztatni vágyott. A Globe-ba nem csak az értelmiség látogatott el, épp ellenkezőleg, a korabeli színház pedig a showbiznisz ha nem is első lépéseit, de viszonylag korai szárnypróbálgatását jelentette. Más kérdés, hogy bár a Shakespeare-drámák élvezhetőek a felületes befogadók számára is, ám tartogatnak mélyebb rétegeket, visszakapcsolódásokat az előbb kifejtett antik hagyományhoz: megértést, önmegismerést. És épp ez a sorozat labirintusa, ez az, amit a fekete kalapos keres, de sosem kaphat meg. Ez pedig felvet egy igen érdekes kérdést (amit a sorozat készítői is feltesznek, és nem megválaszolnak, hanem ékesen illusztrálnak): lehetséges-e egy történet befogadása által ténylegesen megváltozni, átélni a valódi megvilágosodást, amely persze nem a gyors ejakulációval egyenértékű katarzist jelenti? Az Iliász végére megváltoztam Akhilleusszal együtt, aki végül kiadta Hektór holttestét a gyászoló Priamosznak, vagy maradtam az az esendő kisember, mint annak előtte?

A Westworld válasza lesújtóbb már nem is lehetne (mar csak azért sem, mert előbb kapjuk meg a választ, mint hogy ez a kérdés egyáltalán elhangzana): nézd, mit művelnek az emberek, ha úgy istenigazából szabadjára engedjük őket egy történetben! Persze a Westworld, a park felépítéséből mindez valahol következik (balra kupleráj, jobbra revolver párbaj délidőben), de ez az eposzokra is igaz (félrekúrás, háború), mindez viszont csak felszín, a horog, ami berántja a közönséget. A gond ott kezdődik, hogy ennél mélyebbre a többség soha nem jut el. Hiszen nem is lehet kérdés, hogy a nagybecsű meghatározó többségének első útja ama bizonyos trójai hálószobába vezetne, ahol jól megbaszná szép Helénát, majd megölné Akhilleuszt egy természetesen egyenlőtlen párbajban, amelyben ha akárcsak a bokája is rándulna, öklöt rázva perrel fenyegetőzne. Nagyon sokat mond az évadzáró ama bizonyos jelenete, melyben a fiktív vadnyugat legveszélyesebb banditája maga a merő ártatlanság a legutolsó technikushoz, az abszolút kisemberhez képest.

William útja épp ezért szimbolikus, és a közönség útját, végső soron magát a recepciót, mint aktust szimbolizálja: az olvasó, a néző, a közönség fehér kalaposként kezdi (hiszen mindannyian azonosulunk a főhőssel), ám fekete kalapos szörnyként végzi. Hogy történhetett ez? Miért nem tanult a történetből? Miért nem volt rá hatással Dolores? Az igazság, ahogy ezt maga William is elmondja, hogy igenis tanult a történetből, és Dolores igenis hatással volt rá. William megtanulta (ahogy minden megbízható felnőtté ért gyerek), hogy a mesék mesék, a valóság pedig valóság, és a kettő közt nincsen átjárás. Megtanulta azt is, hogy az éteri tisztaság csak a mesékben létezik, a valóságban sajnos nem. Ám itt feltehetjük a kérdést: William miért jár mégis vissza ilyen heves megszállottsággal? A válasz pofonegyszerű: azért, amiért mi is ezeregy sorozatot, filmet nézünk, könyvet vagy képregényt olvasunk, videojátékkal játszunk: mert a mesékbe száműztünk mindent, amit a világtól vártunk, miközben olyan világot hoztunk magunknak létre, ami elviselhetetlen a számunkra. William ezt a kettőt szeretné összeházasítani, ezt keresi egy életen át: a valóságos mesét. Ezt jelenti a számára a labirintus.

Ám sajnos sem William, sem a közönség nem lelhet itt megváltást. Nem fogunk, nem tudunk változni, és ezt Ford ítéletként a fejünkre is olvassa. A Westworld olyan mese, amelyet a hús-vér testünkben élhetünk át. Az eddigi legtökéletesebb illúzió: majdnem valóság. És Westworld épp olyan, amilyenné tesszük. Nem a filmek vadnyugata, nem jó és rossz küzdelmének színtere, hanem egy vérbe és kúrásba fojtott, groteszk pokol-vidámpark. Éppúgy nincs ránk gyógyító hatással, ahogy az őrületünket eddig sem csillapították a világirodalom legzseniálisabb művei. Ez a labirintus lényege, a tényleges üzenet: saját halandóságunk és gyarlóságunk megértése, és ez bár valóban mélyre hatol, csak valószínűleg nem úgy, ahogy William, vagy mi számítottunk rá.

Ettől lesz a Westwolrd egyedülálló sorozat, nem a Lost-féle büdös nagy rejtélyektől. Hiszen viszonylag kevés (egy sem) mainstream sorozat mondja bele a pacekba főműsoridőben (habár fene mód szofisztikát eszköztárral), hogy kik is vagyunk valójában: korok zsenialitásában pancsolunk, tökélyben fürdőzünk, mégis a legtöbb, ami tőlünk telt, egy olyan világ, ahonnan menekülni vágyunk minden adandó alkalommal. A Westworld esetében nem ússzuk meg annyival, hogy mindössze nézők legyünk. Ugyanakkor ennek belátása bár sebet ejt, ahogy a záró epizód végén William is ténylegesen megsérült, de hozzá hasonlóan mi is elégedetten mosolyoghatunk: így és csak így mindannyian részesei lettünk a történetnek.

(Egyéb írásunk a Westworldről, kissé más szempontból itt.)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!