A Geekzre általában nem kritikákat, inkább élménybeszámolókat írok: bármiféle szakmai képzettség híján alapvetően a filmrajongás szolgál indokként a cikkeim megszületésére. Az alábbi írásra ez hatványozottan igaz: Az utolsó cserkészről képtelen lennék higgadt, objektív hangnemben nyilatkozni, elválaszthatatlan része az életemnek, sorai beépültek mindennapi szóhasználatomba, már észre sem veszem, mikor idézek belőle, ha baromira akarnám, sem tudnék fogást találni rajta, úgyhogy tessenek felkészülni a gátlástalan ömlengésre – megpróbálok disztingválni, de könnyen lehet, hogy cirkumveniálás lesz a vége.
Joe Hallenbeck (Bruce Willis) egykori titkosszolgálati ügynök, mára lecsúszott, kiégett, alkoholista magánnyomozó megbízást kap a szexi táncosnő, Cory (Halle Berry) védelmére. A lány barátja, a fájdalomcsillapító-függő, ex-futballcsillag Jimmy Dix (Damon Wayans) kezdetben nem nézi jó szemmel ténykedését, első találkozásukkor kis híján laposra verik egymást, ám amikor Coryt brutálisan meggyilkolják, el kell fogadniuk, hogy kénytelenek szövetséget kötni. Nyomozásuk során hamarosan egy bonyolult korrupciós hálóba gabalyodnak, ráadásul mindkettejük múltjának köze van az ügyhöz, nem lehet hát kérdés, hogy nekik kell rendet tenniük a profi futball és a politikai elit faszkalapjai és baromarcúi között.
Bazi öreg vagyok már, tippelni sem tudok, hányszor láttam, de Az utolsó cserkész a mai napig ugyanúgy elszórakoztat, ahogy első megtekintéskor tette: hangosan röhögök a poénjain, szorítok a szereplőkért, élvezem az akciókat, mélyen gyászolom Coryt, hevesen rühellem Baynard szenátort (Chelcie Ross) és Sheldon Marconét (Noble Willingham). Ez a film korántsem az a típusú klasszikus, mint mondjuk a Star Wars vagy a Jurassic Park, inkább arra a haverra hasonlít, akivel akár évekig nem találkozol, mégis, mikor kikéritek a sörötöket, ugyanolyan fesztelen természetességgel dumálgattok, mintha csak egy órája láttátok volna egymást utoljára. Az ilyen barátság pedig a legritkább kincsek egyike.
A film szerethetősége sokat köszönhet a karrierje csúcskorszakát élő Bruce Willis végtelenül szimpatikus, a lepukkantságot új szintre emelő, utánozhatatlanul tökös alakításának: szánni való, esendő, ugyanakkor lehengerlően cool, irigylésre méltóan laza, veszélyes és vicces – minden tiszteletem John McClane-é, de engedjétek meg, hogy Hallenbecket tartsam a színész legvagányabb szerepének (talán nem véletlen, hogy a Die Hard 3-ban a derék hadnagy inkább hasonlít a szétcsúszott magánkopóra, mint saját magára a korábbi két részből). Willis itt még nem merevedett bele azóta is (egyre kevesebb sikerrel) alkalmazott gesztusaiba, minden rezdülése, arcrándulása, hunyorítása, ferde mosolya hiteles, egy rágyújtásból is eseményt csinál, kétségbeesését, dühét és határtalan elszántságát egyaránt elhiszem neki.
Wayans kiváló partnere a látszólag totál komolytalan, divatmániás, 650 dolláros bőrgatyában parádézó, ám közben kifejezetten érzékeny és sérülékeny Jimmy Dixként, kettejük folyamatos beszólogatásokkal tarkított, lassan, de biztosan elválaszthatatlan barátsággá kovácsolódó kapcsolata csak Riggs és Murtough párosához mérhető: kifejezetten megható, mikor Hallenbeck először vigyorodik el a srác Prince-t majmoló baromkodásán a kocsiban - láthatóan csípi még akkor is, ha undorító funkyt hallgat. Danielle Harris imádnivalóan idegesítő Darian Hallenbeckként, nem csak egy megmentésre szoruló, kotnyeles csitri, inkább talpraesett, faterját a legnagyobb szarból is kihúzó, koraérett, okos kiscsaj, a serdülő lányok szokásos problémáival: a suliban a fiúk csúfolják a fogszabályzója miatt, a szülei állandóan marakodnak, sminkeléshez pedig valószínűleg festékszórót használ, minek következtében az apja már többször is betörőnek nézte, és kis híján lelőtte.
A film több ikonikus pillanattal szolgál: gondolok itt szerencsétlen Billy Cole mészárlásba forduló elkeseredett touchdownjára a szakadó esőben, a csatornagőzben pácolódó éjszakai utcán rohanó, két pisztollyal egyszerre lövöldöző Hallenbeckre (illetve az erdőben, menekülés közben egy pisztollyal és egy plüss-szőrmókkal lövöldöző Hallenbeckre), vagy épp minden idők legmaszkulinabb, leghalálosabb, legviccesebb cigilejmolására. Tony Scott itt is bizonyítja, hogy a korszak Hollywoodjának egyik legstílusosabb akciórendezője volt: vágásai sodró lendületűek és összetéveszthetetlenül dinamikusak, a filmből süt az erőszak, majd’ szétveti a tesztoszteron, óriási bravúr, hogy a karcos, mocskos, golyólyuggatta felszín alatt mekkora szív dobog. Az utolsó cserkész nincs fárasztóan túlterhelve tűzpárbajokkal és autósüldözésekkel, ennek ellenére folyamatosan pörög, ha gyorsabban menne, visszarepülne az időben, nyugvópontjain sem engedi, hogy elbambuljunk - megalomán látványosságok helyett felejthetetlen dialógusaival támad.
A buddy-movie-atyaúristen Shane Black forgatókönyve nem meglepő módon hibátlan, a karakterek kidolgozottsága és a nyomozás fordulatai az ő munkáját dicsérik, egyértelmű viszont, hogy a mozi hazai kultstátuszának megteremtésében a közelmúltban elhunyt szinkronrendező és dramaturg Csörögi István zseniális fordításának is elvitathatatlan érdemei vannak: a magyar szöveg bámulatosan trágár és szellemes, tele van bármikor idézhető gyöngyszemekkel, Csöröginek még a Popó Magazint is sikerül úgy beépítenie egy párbeszédbe, hogy ne váljon kínossá a poén. Vigyázat: a filmnek létezik egy kertévé-kompatibilis, káromkodásmentes verziója is, Willis hangjaként Sörös Sándor helyett Dörner Györggyel – ha véletlenül azt kölcsönzitek ki a tékából, hajítsátok messzire.
Ritka öröm, mikor egy mozinak egyszerre két műfajban is sikerül ennyire kiemelkedő teljesítményt nyújtania, úgy röhögve ki és hasznosítva újra a megkövült kliséket, hogy közben tisztelettel kezeli, sőt, esetenként vérkomolyan veszi azokat – Az utolsó cserkész nem hagyományos akcióvígjáték, inkább a szélsőséges végletek között hibátlan érzékkel lavírozó, egyedülálló, megismételhetetlen hibrid. Érdekes módon hőseihez hasonlóan maga is kívülálló maradt – legjobb filmes listákon nem szokása felbukkanni, szerényen meghúzódik a több folytatást is megért, legendává nemesedett gigászok árnyékában, ily módon biztosítva a lehetőséget rajongóinak, hogy beavatottaknak, az örök alapigazságok mindenkori tudóinak érezhessék magukat: a víz nedves, az ég kék, Az utolsó cserkész meg kurva jó.
Na szevasztok, én most megyek, és dzsiggelek egyet.