Vegyük az Assassin’s Creed-játékok negyedik részét, a Black Flaget: hét tenger ördöge vagy az 1700-as években, kalózkapitányként garázdálkodsz a karibi térségben, egész flottákat küldesz a tengerfenékre, kötélen lendülsz át az ellenséges hajóra, hogy lekaszabold a legénységet, ismeretlen, veszélyes szigeteket és barlangokat felderítesz kincsek után kutatva, és mindenki rettegi a nevedet. A következő jelenetben meg egy szürke irodai alkalmazott vagy a 2010-es években, lemész a lifttel a földszintre, besétálsz egy irodába, és megnyomsz egy gombot egy számítógépen. Irodai szimulátor: Mission accomplished. Nos... ehhez szokj hozzá.
Az AC-szérián évek óta ül saját, egyébként ravasz koncepciójának átka: ezeket a játékokat mindenki a különböző történelmi korokba helyezett nagy ívű kalandokért játssza, de a franchise-ról mostanra a jelenben vitt sztoriszál sem választható le – hiszen az egész lényege az, hogy az évszázadok óta árnyékháborút vívó asszasszinok és templomosok történelmi kulcsfigurák életét tanulmányozzák azok leszármazottjainak genetikus emlékein keresztül. A játékosok többsége azonban szívből rühelli a jelenbeli szálakat, mert a sötét középkortól a francia forradalmon át a XIX. századi Londonig terjedő színes, vérzivataros, intrikákkal, háborúkkal és titkos küldetésekkel teli eposzokhoz képest nyilván kiábrándítóan szürkék és unalmasak. Más kérdés, hogy ezen viszonylag könnyű túllépni, ugyanis a jelenbeli szál mindig csupán keret a játékok izgalmasabb, lényegi részéhez.
Úgyhogy dögöljek meg, ha értem, miért döntöttek úgy a mozifilm készítői, hogy a visszájára fordítják ezt a képletet: a spanyol inkvizíció idején játszódó sztorit teljesen háttérbe szorították, és a hangsúlyt mind a játékidő, mind a történet szempontjából a jelenbeli eseményekre helyezték (jó-jó, tudom: utóbbi olcsóbb). Ezzel ugyanis sikerült pont a játékok messze legérdektelenebb aspektusára felhúzni az adaptációt.
Hogy mennyire? Az inkvizíciós szál, leszámítva a rövid prológust, mindössze három jelenetből áll, és ezekben a jelenetekben nincs említésre méltó sztori, nincs semmiféle intrika, nincsenek az alapvető besorolás (X asszasszin, Y templomos) kategóriáján picit is túllépő karakterek, sőt még dialógus is alig akad. Az egész csupán ürügy az akciózásra, hogy valami dinamika és hirig azért mégiscsak dobja fel néha a modern környezetben, szürke falak közt zajló eseményeket - amelyek persze lehetnének jók (alapból nem feltétlenül elvetélt ötlet, hogy a jelenben játszódó szálat hangsúlyozzák ki), de ötletek, átélhető konfliktusok, érdekes karakterek és bárminemű feszültség helyett, csak egy zagyva expozícióhalomra futotta.
Mert, mint mostanság szinte minden, az Assassin’s Creed is egy sorozat (minimum egy trilógia) bevezetése akar lenni, úgyhogy a végén nem annyira azt érzed, hogy láttál valamit, mint inkább azt, hogy majd látni fogsz valamit (már ha ezek után érdekel egyáltalán), aminek ezzel dobták fel a labdát. De a dolog ennél bonyolultabb: az AC-film nem egy szigorú értelemben vett adaptáció, nem tiszta lappal indul, hanem a játékokban, könyvekben és képregényekben már létező franchise egymáshoz hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódó történeteinek egy újabb, ikszedik darabja – folytatás, ha úgy tetszik.
Tehát egyszerre igyekszik megfelelni a franchise-t már jól ismerők és a szüzek számára, nem is csoda, hogy egy ostoba kuszaság lesz belőle – két szék közt a pad alá, onnan meg kezet-lábat törve le a pincébe. A játék rajongói a mitológia szinte teljes kiherélése miatt fognak fanyalogni, az újoncok meg egyszerűen elvesznek majd a kulimászban (amikor a főhős egy ponton kifakad, hogy „mi a fene folyik itt”, az egy egészen gyönyörű – bár akaratlan – metapillanat). Az emberiség előtti civilizáció kósza említést is alig kap, az asszaszinok és a templomosok konfliktusát a cselekmény központi elemére, az Éden Almájára korlátozzák (amely az ősi civilizáció elmismásolása miatt értelmezhetetlen valamiként lóg a cselekményben), és az sem segít, hogy az egyes, alig definiált szervezetek és a még náluk is kidolgozatlanabb zérókarakterek (remek színészek – Fassbender, Cotillard, Irons, Gleeson, Rampling – kriminális pazarlása folyik) motivációja ködös, vagyis a pálfordulások is súlytalanok és hiteltelenek.
Totális dramaturgiai katasztrófa: egy már-már sértően botegyszerű sztori a lehető legzavarosabban előadva, hol rettentő primitív, hol kínosan színpadias szövegezéssel. Az inkvizíciókori akciójelenetek persze jól néznek ki, van pörgés, zúzás, parkour, dögös zene (azért a hányásos barnássárgára agyonszűrt képi világnál egy picit többet vártam attól a Justin Kurzeltől, akinek a sokkal kevesebb pénzbe került tavalyi Macbeth-je nagyságrendekkel mutatósabb volt), de a filmnek ez a része korán lezárul, a finálé pedig már teljes egészében a jelenben játszódik – és nem is lehetne ennél unalmasabb és jellegtelenebb.
Requiescat in pace. (Amúgy: 2016 van, és még mindig nem láttunk egyetlen jó videojáték-adaptációt sem.)