Nagyon csinos vagy, majdnem szebb, mint amikor még éltél!
Az első képen rögtön egy gyönyörű, de vérbe fagyva, holtan fekvő nőt látunk. Sima bőr, formás mell, arányos test – csak azok a vágások és vércsíkok ne lennének rajta. A film első sora is rögtön e képek alatt hangzik el: „Csinálj róla jó sok közelit!” És a fényképezőgép szorgalmasan kattog. Természetesen egy helyszínelésen vagyunk, ami valamiféle rend és normalitás iránti igényt (elkapni a gyilkost) erőltet a felkavaró látványra, mégis rögtön mocskosnak érezzük magunkat. És ne legyenek kétségeink: a helyzet innentől csak rosszabb lesz.
Roberto Bianchi Montero giallója, a So Sweet So Dead (nagy levegő: Rivelazioni di un maniaco sessuale al capo della squadra mobile, 1972) a műfaj erotikusan túlfűtött darabjainak egyike, szinte nincs is olyan öt perc a játékidejében, amikor ne meztelenkedne benne egy szemrevaló nő. A szexualitás annyira uralkodik a filmen, hogy amerikai bemutatásához a „ha már lúd, legyen kövér” gondolatmenetet követve teleaggatták a szexjeleneteket hardcore pornóinzertekkel, és hogy végleg eliminálják a félreértés lehetőségét, a Penetration címet adták neki (mindezt persze engedély nélkül, úgyhogy a főszereplő beperelte a jenkiket, akik végül kénytelenek voltak beszüntetni ennek a verziónak a forgalmazását). Azt sem árt hozzátenni, hogy Montero a pályafutása végén már maga is pornófilmeket készített.
A So Sweet So Dead szexuális szabadossága azonban félig-meddig indokolt a történet szempontjából (még ha az öncélúság vádjától azért nem is fosztanám meg): a tengerparti kisvárosban egy tipikus giallo-szerelésben (csupa fekete) járkáló sorozatgyilkos szedi áldozatait, azaz férjüket megcsaló, a társadalmi ranglétra felső fokain álló nőket. Capuana felügyelő a tettes nyomába ered, de a botrányokra érzékeny, és ami még fontosabb, rendkívül befolyásos közegben csak tojásokon lépkedve végezheti munkáját. És közben az áldozatok csak gyűlnek és gyűlnek.
A recept egyszerű: először látjuk a bűnt (házasságtörés), majd pedig látjuk a büntetést (halál). Montero a karaktereken túl a gyilkosság állandó, fallikus/közösülési motívumával köti össze a kettőt: a tettes természetesen kést használ, és amennyire a kamera láttatni engedi, mindig döf vele, sosem vág (noha a nők torkát általában elmetszi, ez mindig képen kívül történik), ráadásul a nemi szervek sem maradnak sértetlenül. Mindehhez az ocsmánysághoz – jó whodunithoz méltón – több nyugtalanító és/vagy perverz gyanúsított is jár. A legszembetűnőbb a törvényszéki asszisztens, akitől a cikk eleji idézet származik, és akire elég az embernek egyszer ránézni, hogy eldöntse magában: ezt az isten (az ördög) is arra teremtette, hogy nőket vagdosson fel (nyilván épp ezért nem ő a tettes, de ettől függetlenül is egy kész pszichológiai rémálom).
A gyilkosságok a fentiek ellenére messze nem olyan explicitek, mint a korszak néhány egyéb giallójában (húsba vágó pengét pl. sosem látunk) – sőt, tökéletes ellentétben az amerikai módival, sokkal kevesebbet látunk belőlük, mint a szexjelenetekből. Montero számára ugyanis a gyilkosságok pusztán következmények: a szexjelenetek ábrázolásával azt mondja (és ez beleillik a kukkolószerű megoldásokba, hogy ti. mindig mindenki figyel és kamerát kattogtat), gyertek, legyetek szemtanúi a bűnöknek azok teljes valójában. Amilyen vehemensen érvel a film a morális fertő elfogadhatatlansága mellett, lefedve a züllött társadalom egészét a prostituáltaktól a felső tízezer kicsapongásáig, csoda, hogy a gyilkost nem valamiféle hősnek állítja be.
A So Sweet So Dead egyébként meglehetősen szexista, vagy akár egyenesen nőgyűlölő: itt minden nő házasságtörő ribanc, ráadásul a gyilkos csak őket bünteti, a feleségüket megcsaló férfiaknak nincs félnivalójuk. Vagyis Montero világképe vagy meglehetősen primitív, vagy direkt provokál, vagy egyszerűen csak aláveti magát a giallo (és a slasher) egyik törvényszerűségének: a félmeztelen nő sokkal szaftosabb áldozat, mint egy bármilyen férfi. A rettenetesen gonosz és cinikus, viszont a maga módján meglepően és váratlanul okos végjáték mindenesetre inkább az előbbi két lehetőség valamelyikét favorizálja.
Ha Montero célja az volt, hogy a moralitás és a remény utolsó írmagjának is kerozinnal és lángszóróval essen neki, sikerrel járt. Filmje különösen aljas és mocskos, és e kvalitásából azért nem veszített sokat az eltelt évtizedek alatt, mert nem explicit szexualitásból vagy erőszakból fakad, hanem a néző komfortérzetének felrúgásából, az „ez így kurvára nincs rendben” gondolat gyökereztetéséből és szorgalmas öntözgetéséből.