A fiatal nő holttestén semmilyen külsérelmi nyom nem található.
Teljesen érintetlennek tűnik, mintha csak békésen, álmában szenderült volna
jobblétre. De mivel félig elásva találták egy többszörös gyilkosság helyszínéül
szolgáló ház pincéjében, erre vajmi kevés az esély. Amikor Tommy és Austin
Tilden (Brian Cox és Emile Hirsch), apa és fia, a kórboncnokként is szolgáló
helyi temetkezési vállalkozók felnyitják a hullát, csak újabb kérdésekkel szembesülnek:
a halott belső szervei sérültek, összevagdosottak, összeégettek. Miközben
fejüket vakarva próbálnak a végére járni a rejtélyeknek, és megállapítani a
halál okát, odakint hatalmas vihar készül, bent pedig rejtélyes zajok és
nyugtalanító események követik egymást.
A norvég André Øvredal a hat évvel ezelőtti A trollvadásszal már demonstrálta, milyen tévedhetetlen érzéke van az atmoszférateremtéshez – ám míg A trollvadászban tökéletes egyensúlyt talált a horror két alapvető hatásmechanizmusa, a feszültségfokozó sejtetés és a sokkoló megmutatás között, ráadásul vagányan felrúgta a műfaj szabályait azzal, hogy már az első szörnyet is teljes valójában, fényben fürösztve prezentálta, addig a The Autospy of Jane Doe-ban egy sokkal hagyományosabb megközelítést választ.
A játékidő első fele csupa lassú tűzön fortyogó, gyomrot gonosz türelemmel csomóba kötő, idegeket alattomosan rágó rettenet. Érezni, hogy valami borzalmas dolog készülődik, hogy a boncolási folyamat jéghideg racionalitását összezúzni készül az Ismeretlen és a Megmagyarázhatatlan, hogy a tudomány és a természetfeletti összeütközni készül, és előbbinek esélye sincs utóbbival szemben. Øvredal magabiztos mesterként ereszti rá a valóságra a rémálom függönyét: szinte minden beállítás dúskál a negatív térben, üvölt a képekről, hogy OTT, oldalt/a háttérben valaminek mindjárt meg kell jelennie, és amikor semmi sem jelenik meg, az csak fokozza a szorongást. Mert tudjuk, nem arról van szó, hogy nincs ott semmi, hanem csak arról, hogy még nem fedte fel magát – és egy idő után már szinte rimánkodunk érte, hogy ugorjon ki a szörny a sarokból, az legalább bizonyosságot hozna.
Annak első jelei, hogy Øvredal nem tudja végig fenntartani ezt az iszonyatos feszültséget, a jump scare-ek, és ezek még csak nem is a visszafogottabb, hanem egyenesen a legotrombább fajtából valók. Amikor bebámul egy szereplő egy kulcslyukon, és már egy másodperc után tudod, hogy valami hirtelen vissza fog nézni rá, de a jelenet még tíz másodpercig vár a klisés hegedűrivallással kísért ijesztéssel. Aztán jönnek a természetfeletti horrorok nélkülözhetetlen dramaturgiai toposzai, így a nyomasztó, lehetőségek garmadájával kecsegtető atmoszféra lassan beszorul a szokásos három kérdés közé (mi történik, miért történik, hogyan állítsuk meg?), és elkerülhetetlenül összezsugorodik. Minél több derül ki, annál inkább fogynak Øvredal eszközei, és annál ismerősebb és sablonosabb területen járunk, mind a cselekmény egészét, mind a horrorjelenetek felépítését illetően.
De nem akarok túl szigorú lenni: a The Autopsy of Jane Doe igazából csak azért csalódás, mert az első fele eszméletlenül, már-már irreálisan jó, kisebb csoda lett volna, ha tartja azt a szintet a végéig. És még így is bőven az év jobb horrorjai közt van.