Milyen könnyen válik az abnormális normálissá. A
leigázottság életté. A zsarnokság hétköznappá. A „szabadság vagy halál!”
egyszerű, „essünk túl ezen is” munkanapok sorozatává. A Philip K. Dick
klasszikus alternatív történelmes sci-fijéből (meglehetős szabadelvűséggel)
adaptált sorozat második évada pont nem elsősorban az egész világot behálózó
náci és japán diktatúra kegyetlensége, elnyomása, agressziója miatt olyan
félelmetes, hanem azért, amilyen kényelmetlenül rámutat a fej rabigába
hajtásának természetességére. Csaknem húsz évvel az elveszített második
világháború után (Hirosima és Nagaszaki helyett Washington kóstolta meg az
atombombát) Amerika szépen, csendben, békében kollaborál, polgárai
horogkeresztes lobogók alatt élnek, szeretnek és dolgoznak, és ha úgy adódik,
náci karlendítésekkel tisztelegnek a Reich hatalma előtt. Felnőtt egy olyan
generáció, amelynek tagjait már ebbe az új világrendbe nevelték bele. Nekik ez
már nem „új”, hanem a dolgok rendje.
Csak néhány ellenálló sejt harcol a szabadság megkopott eszméjéért, egy egykorvolt Amerikáért, miközben címbeli vezetőjük (az ember a fellegvárban) alternatív valóságokból származó videofelvételeket gyűjt. Olyan valóságokból, ahol a nácik elveszítették a háborút, vagy ahol ugyan szintén megnyerték, ám egykori szövetségesükkel, a japánokkal való konfliktusuk újabb katasztrófákhoz vezetett. A maroknyi férfi és nő paranoid atmoszférában, egy újabb, minden eddiginél elsöprőbb háború árnyékában igyekszik kiválasztani a lehetséges világok/végkimenetelek közül a legjobbat – vagy legalább a legkevésbé tömegpusztítót.
Míg az első évad főleg a világ felépítésével és a karakterek alapjainak lerakásával foglalatoskodott (nagyszerűen, bár nem hibátlanul), addig a folytatás már egy hamisítatlan, teljesen kiforrott kémthriller, amely az izgalmas fordulatok és a végére igencsak meglóduló cselekmény közepette bámulatosan komplex és bátor tablót fest egy velejéig romlott és zsarnoki, alapvetően mégiscsak működőképes Harmadik Birodalomról (ettől olyan bátor, de erről később). Frank Spotnitz showrunner (aki félúton távozott a posztjáról kreatív nézeteltérések miatt, bár elvileg így is sok minden megvalósult az elképzeléseiből az évad további részeiben), a mezei kémektől a katonaság magas rangú tisztjein át a felsővezetőkig, a németektől a japánokon át az amerikaiakig, a fehérektől a feketéken át a zsidókig, a családtól az ellenálló szervezeten át a politikai hierarchiáig a rémálom-társadalom szinte minden lehetséges aspektusát megmutatja. És bár nem akarunk, hiszünk ennek a világnak a létezésében – túl átgondolt és részletekben gazdag, hogy csak úgy ellegyezhessük.
Mivel az előd egyetlen komolyabb gyengeségét a három főszereplő szerelmi háromszöge jelentette, a folytatás komoly előnyt tud kovácsolni belőle, hogy ezúttal teljesen elválasztja őket egymástól: Juliana menekülni kényszerül a japán uralom alatt álló Amerikából (egyenesen a németek karjaiba), Joe felhagyna a kémkedéssel, ám befolyásos náci apja bűvkörébe kerül, a teszetosza Frank pedig végül az ellenállás soraiban köt ki, saját maga számára is meglepő elhivatottsággal. Mindhárman rengeteget változnak, érnek, csiszolódnak, és markáns, izgalmas, érdekes utat járnak be az évad végére – az írók most aratják le mindazt, amit tavaly elvetettek. A sorozat két igazi aduásza mégis a két legfontosabb mellékszereplő, Nobusuke Tagomi, a japán kereskedelmi miniszter és John Smith, az SS Obergruppenführerje. Előbbi az egyértelműbb „hősjelölt”, szilárd erkölcsű ember, akit újra és újra felzaklatnak hazája módszerei, és a színfalak mögött igyekszik tenni valamit ellenük, és akinek tragikus múltja (felesége halála) egy meglepően katartikus útra vezeti egy alternatív Amerikában.
John Smith pedig maga a tökéletes ellentmondás. Egy amerikai SS-tiszt, akinek most az ellenállók felkutatása és megsemmisítése a feladata, holott egykor maga is a nácik ellen harcolt a világháborúban. Egy szerető apa és férj, akinek számolatlan ártatlan ember élete szárad a lelkén. Egy megértő, sőt barátságos felettes, aki gondos, hideg machinációkkal juttatja érvényre az akaratát. Spotnitz fanatikus, háborús uszító náci szörnyetegekkel állítja őt kontrasztba, hogy mérsékeltnek, elfogadhatónak tűnjön, és így számot tarthasson a néző szimpátiájára – és a csel briliánsan működik (persze segít egy tragikus családi fejlemény is, amely gyorsan szembeállítja a náci elhivatottságot az apai ösztönökkel). Smith egy embertelen, elnyomó rendszer két lábon járó jelképe, közben mégis a rendszeren belüli egyetlen emberi figura: a „kedves náci”, akit Rufus Sewell olyan nagyszerűen és megnyerően alakít, és akivel olyannyira azonosulni tudunk, hogy amikor a sorozat időről-időre emlékeztet rá, ki is valójában, kényelmetlenül feszengeni kezdesz a székedben.
A High Castle más karaktereken és cselekményszálakon keresztül is próbára teszi a néző értékítéletét és komfortzónáját. Amikor Nobusuke látogatást tesz egy alternatív valóságban (a miénkben), az egymást elpusztítani készülő USA és Szovjetunió hidegháborús rémképével tér vissza, és egyáltalán nem biztos benne, hogy az a világ jobb, mint az övé. Ennyit a szabadságról mint az ígéret földjéről – és itt óhatatlanul bejátszik a valós történelmi aspektus, hisz Nobusuke egy olyan hazában nőtt fel, amely meglehetősen agresszív terjeszkedési politikát folytatott (ld. Korea), vagyis az idegen uralom alatt álló ország koncepciója nem feltétlenül ördögtől való a szemében. Ami pedig Hitlert illeti, itt járatja a sorozat csúcsra a John Smith-szel kapcsolatos kognitív disszonanciát – Smith ugyanis Hitlert szolgálja a náci párt azon áskálódó, hatalom- és háborúéhes kutyáival szemben, akik megölnék a Führert, hogy a helyükre léphessenek. Hitler mint a totális pusztítás előtt álló utolsó akadály, Hitler mint mérsékelt öregember, aki már „csak” a jelöletlen tömegsírokra épített Birodalma megőrzésén munkálkodik…
Nem arról van szó, hogy Spotnitz szimpatikussá teszi, vagy főleg, mentegeti a tébolyult tömeggyilkost, pusztán arról, hogy a kötelező körök lefutása helyett (ábrázoljuk Hitlert minél inkább habzó és fröcsögő szájjal) a saját, érett és jól átgondolt történetmesélési szempontjait veszi előbbre (ld. még: A bukás). Ennek megfelelően az ellenállók sem nemes, dicső, idealisztikus lovagok, hanem kőkemény, torokmetsző gyilkosok, akik maguk is egy sötétszürke morális zónában harcolnak, és mondjuk propagandacélból megmentenek tíz ártatlant, tudván, hogy megtorlásként az elnyomók harminc másikat fognak kivégezni.
Mindennek a felkavaróan (vagy néha akár felháborítóan) árnyalt zsarnokságábrázolásnak persze véletlenül sem az a célja, hogy a demokrácia halálát/nemlétét valami kívánatos vagy akár csak elfogadható koncepcióként vesse fel – hanem (túl azon, hogy a világ sosem fekete és fehér) az, hogy rávilágítson, milyen könnyen átverhetők vagyunk. Hogy milyen könnyen hozzászokhatunk az abnormálishoz, ha elég sokszor verik a fejünkbe, milyen könnyen megfeledkezünk bizonyos értékekről, ha egyszer megtagadják tőlünk azokat, milyen könnyen elfogadjuk szimpla tényként azt, ami ellen egykor elvileg az utolsó csepp vérünkig harcoltunk volna. A High Castle, a maga gyönyörű képi világával, izgalmas karaktereivel, takkra kiszámított, elegáns és feszült kémthriller-narratívájával, mint a hasonszőrű sci-fik általában, egy figyelmeztetés. Akkor is rohadtul félelmetes lenne, ha nem volna olyan kényelmetlenül aktuális.