Kevesek zuhantak Shyamalannál nagyobbat. A Hatodik érzék
után ő volt Hollywood új csodagyereke, a feszültségkeltés és az okos
történetmesélés új mestere, aztán először kisebb, majd később egyre nagyobb
sebességgel csúszott lefelé a lejtőn (bár mi, „beavatottak” tudjuk, hogy
Hatodik érzék ide vagy oda, a Sebezhetetlen a legjobb filmje), mind pénzügyi,
mind kritikai értelemben. A mélypontot a két rettenetes és otromba, abszolút
nézhetetlen blockbuster-jelöltje, Az utolsó léghajlító és A Föld után
jelentette, ezeket követően már Hollywood is elengedte egykori sztárja kezét.
Most azonban a rehabilitáció időszakát éli. Két éve a kis költségvetésű
horrorokra szakosodott Blumhouse adott neki esélyt (A látogatás), és ő élt is
vele – azt túlzás lenne állítani, hogy valami maradandót tett le az asztalra,
de már az is csoda, hogy a 2002-es Jelek után először végre készített egy
nézhető filmet. A Széttörve ennek a rehabilitációnak a második lépcsőfoka, és
most már ki lehet jelenteni, hogy Shyamalant végre visszahozták az ufók.
Kevin (James McAvoy) testében huszonhárom személyiség harcol a dominanciáért. Egy pszichiáter próbálja rendben tartani az elméjét, de nyilvánvalóan kudarcot vall, amikor Kevin elrabol három tinédzserlányt (köztük Anya Taylor-Joyt A boszorkányból), és bezárja őket az otthonában. A lányok számára lassan világossá válik, hogy Kevin súlyos személyiségzavarokkal küzd, és tudják, hogy meg kell szökniük, mielőtt eljön értük az állítólagos huszonnegyedik énje: egy szó szerinti szörnyeteg.
Shyamalan nagyon rég csinált ilyen jól átgondolt, tiszta vonalvezetésű filmet, és ez még annak ellenére is igaz, hogy a Széttörve bőven nem hibátlan. Például a játékidőből jócskán lehetett volna faragni, hogy feszesebb legyen, a végén pedig kicsit elszalad a ló – bár minden, ami történik, egyenesen következik az addigi sztoriból, a kivitelezés veszélyesen elvékonyítja a határt a félelmetesség és a röhejesség között, és lehetetlen megjósolni, kinél melyik oldalon landol a végeredmény. És akkor még ott a slusszpoén, amely tíz éve nagyon frappáns lett volna, most viszont inkább csak egy „már megint?/már itt is?”-féle szemforgatáshoz vezet.
De, és ez egy nagy DE, Shyamalan végre a korai filmjeihez méltón bánik a karakterekkel és a feszültséggel. Parasztvakító vadbaromságok („Jön a szél!”) helyett szépen, egyenletesen gördíti előre a nagyrészt, de nem kizárólagosan egy helyszínre szorított cselekményt, és a végén még az eleinte feleslegesnek, időhúzónak tűnő mellékszálakat és flashbackeket is patentosan belesimítja az összképbe. Ahogy a személyes drámát, a gyerekbántalmazás és a gyerekkori trauma témáját is ügyesen építi bele a horrorba – mindehhez pedig kellő teret enged a színészeinek, akik a hasadt személyiségeket félelmetesen jól megformáló McAvoytól az empatikus pszichiátert alakító Bett Buckley-n át a rémült, de szívós lányt játszó Taylor-Joyig mind meghálálják a bizalmat.
Shyamalan anno rakétaként száguldott fel az amerikai filmgyártás csillagos egére, most komótosan, légballonként emelkedik felfelé, lassan hagyva maga mögött a karriertemető mocsarát, amelyből kevesen térnek vissza. Nyilván nem fog olyan magasra jutni, mint egykor – ami viszonylagos újat mutatni tudott a világnak, azt már megmutatta, már ismerjük a módszereit, a trükkjeit, és talán már hiányzik is belőle régi erejének, energiájának egy része. De nem baj. Bőven elég az is, ha olyan kicsi, nem eget rengető, de élvezhető filmekkel színesíti a független horror szcénáját, mint A látogatás vagy a Széttörve.