Hitman: The Complete First Season – 80 gyilkosság a Föld körül

Négy kerek esztendő telt el azóta, hogy a 47-es biliárdgolyó fejét a tévékészülékünkön viszontláthattuk, ami idő alatt a fejlesztő IO Interactive alaposan átgondolta az eddig használt formula alapjait. Hálisten nem dúrbele módon közelítették meg az átalakítást, hanem koncepciózusan, a közönségszondázásból kirajzolódó virtuális elvárásokra ezúttal fittyet hányva nyúltak bele a motorba.

A kétezres évek Hitmanjeire jellemző, és azért még a 2012-es Absolutionben is előkerülő Trial and Error játékmenetet, ha nem is kukázták, de alaposan megszelídítették. Ezzel egy időben az előző egész estés felvonásba (a már említett Absolution) kényszerűen belegyömöszölt akciórészektől úgy megszabadultak, mint a huzat; stílszerűen szólva: egyetlen vörösvértest sem maradt vissza utánuk a hotelszoba szőnyegén. A 2016-os, alcím nélküli Hitman tehát már egyáltalán nem akar az akciójáték szerepében tetszelegni, a ravaszt egyetlen pályán sem kell meghúznunk, ha nem akarjuk. Nem túlzás, hogy a legújabb felvonás reflextorna helyett inkább működik frappánsan kidolgozott fejtörők olyan összefüggő rendszereként, amelynek a végén meghal valaki.

Persze a kiadó, a fénykorában az Eidost, és annak minden szellemi tulajdonát (a Hitman mellett a Tomb Raider szériát érdemes még e helyütt említeni) behabzsoló Square Enix nyilván óvatosan bólintott rá a tervre, és ez tükröződik azon, hogy az új rész évadokra, azokon belül epizódokra tagoltan jelent meg (és fog még remélhetőleg megjelenni).

A teljes első évad letöltése után csak kapkodhatja a fejét az egyszeri játékos, hiszen a Hitman: The Complete First Season egy több játékmódból álló csomag, amelyben az eddig a sorozat gerincét jelentő klasszikus egyjátékos mód csak az aperitif. De azért természetesen ez utóbbival illik – és jelen esetben tanácsos – kezdeni. Ha másért nem, hát azért, mert a pályákat a történet végigjátszásával nyithatjuk meg.

A sztori két részre választható: egyfelől beszélhetünk az egyes epizódokat egybetapasztó, átívelő szálról, ami  a nagyon stílusos átvezető filmecskék ellenére is nagyjából annyira érdekes, mint a monoszkóp. Másfelől rengeteg izgalom, móka és kacagás akad az egymástól kicsit független életet élő pályákon. Ez természetesen messze szerencsésebb felállás, mint amilyen a fordítottja (izgalmas átívelő szál, unalmas pályák) lenne.

Az egyjátékos mód a következő nagyobb részekre tagolódik: egy tutoriallal egyenértékű, de akár két kisebb misszióval is felérő bevezető szakasz után egy párizsi kastélyban lezavart divatbemutatón kell végeznünk az esemény házigazdájával és az ő csinos partnerével. A következő helyszín a festői Itália, ahol nem a parton süttetjük majd a hasunk, hanem egy tudós urat és az ő asszisztensnőjét kell átsegítenünk az árnyékvilágba. Olaszország után irány Marrákes, ahol a teljes lángon rotyogó forradalmi hangulat csillapítása a feladatunk. Az addig átélt fáradalmakat egy bangkoki luxushotelben pihenhetjük ki, vagyis csak pihenhetnénk ki, ha nem azt kellene bebizonyítanunk, hogy a rocksztárok valóban korán halnak. Ezek után irány a South Parknak otthont adó állam, Colorado, ahol az eddigi talán legkeményebb küldetés keretében egy redneck-terrorista táborban kell négy célponttal is végeznünk. Colorado után pedig könnyed levezetés a Hokkaidón működő egészségcentrum és klinika. A luxuskomplexumban a csodálatos kilátásban gyönyörködve kell ügyködnünk bármiféle kezdő eszköz híján, miközben a klinikát irányító mesterséges intelligencia minden lepésünket figyeli.

A Hitman: The Complete First Season legnagyobb újdonságát az úgynevezett opportunityk jelentik, képletbe emelésük veszi el igazán az említett Trial and Error megoldás élét. Úgy kell őket elképzelni, mint rögzített mérföldkövek mentén lefektetett útvonalhálózatot, melyek célpontunk halálához vezetnek. Több kis történetből összeálló minisztorik ezek, melyekben egyre keményebb akadályokat kell szabadon megválasztott módon leküzdenünk. Egy-egy opportunity aktiválható a menüben, de akár véletlenül is beléjük futhatunk. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy elcsípünk valami infót, aminek a segítségével megfogalmazhatunk egy távlati célt. Fokról-fokra dolgozzuk magunkat előre: álruhákat szerzünk, csapdát állítunk, és végül sikerrel teljesítjük a küldetésünket. Ilyen feltüntetett oppurtunityból pályánként több is akad, de persze a célpontot más, teljes mértékben az általunk megválasztott módon is likvidálhatjuk.

A pályák lenyűgözők, és az IO Interactive-ot nem túlzás ez ügyben példamutató megszállottsággal vádolni - és ez alatt nem is a puszta négyzetméter vagy négyzetkilométer számot kell érteni, hanem a kidolgozottságot. A Hitman egy igazi nyitott világú játék, amely bebizonyítja, hogy a zsáner mögöttes elvének működtetéséhez nem szükségesek városok, kontinensek vagy ez az egész, napjainkra jellemző, kongóan üres megalománia (Szia, Ubisoft! Igen, elsősorban rád gondoltam.), ehelyett bőven megteszi egy kisebb városrész, esetleg kastély. A nyitott világ lényege ugyanis a szabadság: az, hogy a durva vonalakkal felskiccelt célt belátásunk szerint, a játék szabályrendszerének keretén belül teljesítsük. Mi szedjük össze az eszközöket, mi használjuk fel őket, ám figyelembe kell vennünk a valóságon nyugvó, engesztelhetetlenül következetes szabályrendszert.

A Hitman ebből a szempontból tényleg nem ismer sem tréfát, sem kegyelmet: ha egy civil előtt ütünk le valakit, az elmenekül, és hív egy egyenruhást, akinek idővel a személyleírásunkat is megadja, ami azt jelenti, hogy az éppen viselt álcaruhánkban többé nem tudunk elvegyülni. Ugyanígy egy csapda összerakásának is megvan a maga ésszerű lépéssora, amit ha nem veszünk figyelembe, vagy nem történik semmi, vagy egyenesen mi faragunk majd rá.

Amennyire szigorú a játék a fent kifejtett szempontból, annyira könnyed hangvételében (a fő sztori sajnos nem, de az amúgy is csak pár percet vesz igénybe az életünkből). Megijedni nem kell, nem lesz össze-vissza hülyéskedés, de a szurokfekete humorba mártogatott, csípős iróniával megfűszerezett hangvétel a Bond-filmek klasszikus Connery-érájából lehet ismerős. Persze tar fejű főhősünk szájából nem röpködnek úgy a post-mortem sziporkák, mint a mozgókép történetének legíveltebb férfiszemöldökével megáldott skót színészlegendáéból, de erre tartjuk a velünk folyamatosan kapcsolatban álló, és remek, de visszafogott megjegyzésekkel operáló handlerünket. Illetve a helyzetkomikum sem ritka egy-egy emlékezetesebb elmúlás előtt. A Hitman pikáns, filozofikus humorral kezeli legfőbb tárgyát, a halált.

Mindenképpen meg kell jegyezni azt is, hogy a környezet reakciója mennyire szituációfüggő. Olaszországban például egy eszméletlen illetőt próbáltam elhelyezni egy szemetesbe (nehogy megtalálják), de sajnos egy kedves hölgy kiszúrta sötét ténykedésemet. Erre nem csak egyszerűen ordibálni kezdett, hanem – teljes joggal – kiakadt azon, hogy micsoda pszichopata alak vagyok, aki úgy kezel egy emberi testet, mint egy zsák szemetet, és utána egyből rendőrt hívott. Számtalan hasonló – hol önreflexív, hol humoros – példa akad, de ezeken kívül is elcsíphetünk beszélgetéseket, melyek ugyan nem feltétlenül szolgálnak közvetlen haszonnal, de mélyítik a sztorit.

A játék minden egyes pályája él és lélegzik, sokkal inkább, mint a legtöbb open world méretes térképei. Kiszúrhatunk pár logikátlanságot, néhány bakit, de ezek csak az addigi színvonalhoz képest lesznek látványosak, mert egyéb címeknél sokkal hamarabb lehull az álarc, és gyorsabban érezzük úgy, hogy csak egy videojátékkal játszunk. A Hitman ezzel szemben a vele töltött idő nagy részében húsba vágóan valóságosnak tűnik. És ezt nem sosem látott mesterséges intelligenciával vagy videokártya-olvasztó technikai bravúrokkal érték el, hanem a mechanikával és a mániákus odafigyeléssel a részletekre.

Szórakozásunk messze nem ér véget a sztori teljesítésével, hiszen érdemes visszamenni a már bejárt pályákra, és újabb módszereket, útvonalakat felfedezni a célpont kiiktatásához. Teljesíthetjük a pályákhoz kapcsolódó kihívásokat is, amiért XP-t kapunk. Nem kell félni, nincsenek kötelezően beszuszakolt RPG-elemek, a tapasztalati pont mindössze arra jó, hogy az újrajátszáskor különböző bónuszokat nyissunk meg vele. Például az eredetinél előnyösebb helyről fogunk nekivágni, vagy új rejtekhelyeket vehetünk igénybe. Pontszámunk végül felkerül egy világranglistára. Ezen kívül érkeznek/érkeztek bónusztartalmak, extra küldetések és hasonlók.

A grafika eszeveszett szép, konzolon pedig a PS4 Pro büszkélkedhet a legcsodásabb látványvilággal. A Hitman kapott Pro patchet (számomra már csak ezert is megérte idáig várni a beszerzésével), ami feljebb húzta a felbontást (nem részletezik pontosan, de így ránézésre amolyan idézőjeles 2K lehet, mint a Watch Dogs 2. esetén), szebb tükröződő felületeket és jobb fényeffekteket eredményez, valamint jobb élsimítást tesz lehetővé. HDR egyelőre még nincs, de lesz, amint érkezik a fizikai kiadás. Ez utóbbi január 31-én esedékes.

A Hitman az a játék, amely az elődjeihez képest szinte mindenben csak az előnyére változott, és remek, élvezetes órákat tud okozni nem csak a keményvonalas rajongóknak.


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;