Annyi remek pillanat van ebben a képregényben, azt sem tudom, melyikkel kezdjem. Supermannel, ahogy a metropolisi csatában (igen, pont olyan eposzi, amilyennek hangzik) két Lex Luthor gyártotta kryptoni-ellenes szuperpuskával megy neki Zod tábornoknak és csatlósainak? Az Acélembberrel és kopasz nemezisével, ahogy világnézetről, inspirációról és moralitásról vitatkoznak, és a végén láthatóan a hős jön ki rosszul belőle!? Nem, megvan: Luthor sötét mosolyával a fináléban, miután elgázosítja, megégeti, majd főbe lövi Zod inváziós seregének egyik tagját, és foghegyről odaveti: „Szóval ilyen érzés megölni egy kryptonit.” A Krypton utolsó fia (eredeti címén: Last Son) persze Supermanről szól, de végül Luthor lopja el a show-t.
Az ötrészes sztori az Action Comicsban futott 2006-tól 2008-ig (a publikációs időtartam elhúzódásának oka Adam Kubert rajzoló betegsége volt), és Geoff Johns, a DC guruja és Richard Donner, az első és félig-meddig a második Superman-film rendezője írta. A cselekmény nem sokkal a kiadó 2006-os univerzumrengető haddelhaddja, az Infinite Crisis után játszódik, de ennek szerencsére nincs jelentősége, A Krypton utolsó fia mindenféle előzetes ismeret nélkül is stabilan áll a lábán.
Az első oldalakon egy rejtélyes kapszula zuhan Metropolis szívébe, benne egy kisfiúval, aki kryptoni nyelven kezd hadoválni. A kormány szelíd, önzetlen előzékenységgel gondjaiba veszi, de az Acélember, legyen bármily idealisztikus, azért érzi, hogy valami nem gömbölyű. Amikor a srácot tudta nélkül új helyszínre szállítják, felszívja magát, átmegy pár biztonsági acélajtón, instant designmódosítást hajt végre néhány irányába lóbált lőfegyveren, falhoz keni a felelőst (Superman a ritkán használt „don’t fuck with me, or I will fuck with YOU” üzemmódjában), aztán magához veszi a jövevényt, akit Loisszal terveznek örökbe fogadni. Csakhogy az általuk Christopherre keresztelt fiú neve valójában Lor-Zod, és Krypton rettegett tábornokának, a Fantom Zónából megszökött Zodnak a fia, aki szupererejű kryptoniak egész hadseregével készül a Föld leigázására, hogy az emberi civilizáció romjain újjáépítse egykori hazáját.
A sztori szögegyszerű, ráadásul ehhez hasonlót ugyanezekkel a karakterekkel kaptunk már többször, képregényben is, filmben is, legutóbb négy éve, Zack Snydertől. De A Krypton utolsó fia sokkal jobb mindegyiknél, mert egyszerre van meg benne az Acélember grandiózussága és a ’78-as Superman dramaturgiai intelligenciája, inspiráló és érzelmi ereje. Minden panel, minden szó, minden tekintet, minden akció tökéletes precizitással, ambivalens módon mégis spontánnak ható könnyedséggel van a helyén, nem húzzák le felesleges pózolások, sallangok, üresjáratok, a jelenetek pedig szépen, patentosan a csúcspontjuknál érnek véget, ahogy kell.
Ha filmes analógiát kellene használni, olyan ez, mint a Bosszúállók. Nagyjából mindent, amit megmutat, láttunk már korábban valamilyen formában, de mindent jobban csinál, mint az elődei, mindent csúcsra járat, mindent gyönyörűen kikerekít. A látványos, intenzív akció-kaland részeként, tehát nem lendületet megtörve és picsogósan melodrámázva, olyan széles emocionális skálán rángatja végig Supermant mint árvát, gyermeket, apát, kívülállót és hőst, amilyenre kevés példa van a karakter történetében, és itt most már közel 80 évről beszélünk. Szuperhősképregényes aranymetszés. Ráadásul akkora szélesvásznú élmény, amekkora csak ennek a médiumnak a csövén kifér.
Ez nem kis részt Adam Kubert érdeme is, aki nem csak határozott vonásaival, aprólékosan kidolgozott háttereivel, karaktereinek enyhén eltúlzott, mégis hitelesnek ható, beszédes mimikáival tűnik ki, hanem virtuóz, filmszerű panelkezelésével is. Már a kapszula landolásának jelenetén is látszik, mennyire jól érti a képregény nyelvét: tudja, mennyit érdemes megmutatni, és mennyit érdemes rábízni az olvasóra, hogy az akció forgatagában maga töltse ki a fejében az egyes képkockák közti eseményeket. És ez még csak a felvezetés. Az pedig, hogy a rajzokat nem rondítja el a szuperhőstörtenetekre oly sokszor jellemző gejl színvilág, a nagyszerű Dave Stewartnak és társának, Edgar Delgadónak köszönhető: a képregény egyszerűen szép, a Fantom Zónában játszódó jelenetek vizuális kaotikussága fantasztikus.
Ráadásul még giccses happy end sincs, mert mindenre Superman sem képes, a napistennek is megvannak a korlátai. A metropolisi csatát követő csendélet gyönyörű és szomorú, a lezárás egyszerre reménykeltő és letargikus – persze Luthor megint ráfázik, pedig ezúttal még a várost is sikerült megmentenie. Neki, nem Supermannek. Egészen meg lehet sajnálni, amikor hagyján, hogy dutyiba vágják, de még a reflektorfényt is ellopják tőle. Viszont legalább kinyírt végre egy kryptonit. Úgyhogy a nap végeztével még így is ő lehet a legelégedettebb.
A Krypton utolsó fia az Eaglemoss sorozata, a DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény harmadik köteteként jelent meg. (A cikk eredetileg 2013-ban jelent meg.)
