Nincs kiút – Amikor tényleg semmi sem az, aminek látszik

A kamera a Washington-emlékműtől indul, és a főcím alatt komótosan elhalad a város fölött, a Pentagonon túl, a külváros felé, Maurice Jarre lüktető szintetizátorzenéjével kísérve, egészen egy jelentéktelennek tűnő, fákkal körülvett házig. A végén, a stáblista alatt ugyanezt az utat teszi meg visszafelé, és akkor már mindent egészen másképp látunk. Akkor már értjük az első látásra álmosítóan szokványos nyitójelenet bravúros, gonosz iróniáját.

Roger Donaldson thrillere (No Way Out, 1987) Kenneth Fearing 1946-os, The Big Clock című regényéből készült, amelyet két évvel a megjelenése után már feldolgoztak egy remek film noirrá. A sötét, vállalaton belüli machinációk fojtogató atmoszféráját a Nincs kiút a hidegháború paranoid légkörévé transzformálja, úgy, hogy közben meghagyja az eredeti cselekményének minden lényeges pontját – épp csak kiegészíti azt egy meghökkentő csavarral.

Miután a tengeren, szolgálat közben megmenti egy társa életét, és kisebb hőssé válik, Tom Farrell hadnagy (Kevin Costner) David Brice hadügyminiszter (Gene Hackman) összekötő tisztje lesz a Pentagonban. Farrell közben viszonyt kezd Susan Atwellel (Sean Young – kapcsolatuk csupa érzelem és erotika), akiről idővel kiderül, hogy Brice szeretője.

Utóbbi egy féltékenységi rohamában megöli a nőt, és ezzel bonyolult szituáció áll elő: Farrell tudja, hogy Brice a tettes, mert látta megérkezni Susanhez, a miniszter viszont csak az utcán álló férfi sziluettjét vehette ki – tudja, hogy valaki lebuktathatja, de fogalma sincs róla, ki az. Jobb kezét, Scott Pritchardot (Will Patton) beavatja a dologba, és végül Farrellt bízzák meg az üggyel, akinek így saját maga után kell nyomoznia, hogy Brice-nak legyen kire rákennie a gyilkosságot.

A film nagyrészt a Pentagonban játszódik, amelynek falai lassan összezárulnak Farrell körül – a hadnagy versenyt fut az idővel, hogy tisztázza magát, és bizonyítékot találjon Brice ellen, de közben több hurok is van a nyakán, és mind egyre szorosabb. Szemtanúk járják az óriási épületet, akik azonosítani tudják őt, egy szuperszámítógép (’87-et írunk, tehát ormótlan és kattogó) pedig egy róla készült, kivehetetlen fotómaradvány kitisztításán dolgozik.

Amint a sztorinak ez a rafinált főszála beindul, nincs megállás: Farrell egyszerre nyomoz, bujkál és akadályozza a kollégái munkáját, miközben tudja, hogy az a sok ezer ember körülötte mind potenciális ellenség, még ha papíron most éppen neki dolgoznak is. Egyetlen botlás, és mindennek vége. Mintha egy aknamezőre épített akadálypályán kellene megfutnia a százméteres világcsúcsot. Donaldson kiválóan érzékelteti Farrell helyzetét, a Nincs kiút a legjobb rendezése: szinte Hitchcockhoz méltó kimértséggel, eleganciával és precizitással fokozza a feszültséget, akár egy fél Washingtonon átívelő hajszáról van szó, akár az ellenséges tereppé vált munkahely termeinek és folyosóinak nyomasztó börtönszerűségéről.

Külön érdeme a filmnek, hogy nem minden fekete és fehér: Brice nem egy egyértelműen gonosz, korrupt rohadék, a gyilkosság elkövetése után bűntudat és fájdalom gyötri, fel akarja adni magát a rendőrségen, és csak az őt megszállottan bálványozó Pritchard veszi rá a bűnbakkeresésre.

Hackman brillírozik a lelkiismerete és a túlélőösztöne közt őrlődő félzsarnok szerepében – van a karakterének valami tragikus árnyalata: felsejlik benne egy egykor jó ember, akit a pozíciójához vezető törtetés során törvényszerűen megrontott a hatalom (ha mond valamit a film, akkor az az, hogy a hatalom - kötődjön akár intézményhez, akár egyénhez - eredendően korrupt). Pritchard, aki homoszexuálisként nem csak szakmai hódolatból csüng a gyanútlan Price-on, az általa képviselt hatalomtól részegen, ijesztő fanatizmussal tevékenykedik választott Istene érdekében – Patton egészen félelmetes a maga tágra nyílt szemével és zelóta-mosolyával. A másik oldalon Costner pályája egyik legerősebb, legkiegyensúlyozottabb alakítását hozza a tipikus hitchcocki átlaghős szerepében. Szimpatikus, sebezhető és egyfolytában szarban van.

Aztán a suspense tour de force feloldódik a tökéletesen kivitelezett fináléban, hogy az kirántsa a néző alól a szőnyeget, amelyről pedig mindaddig azt sem tudta, hogy ott van. Minden zárójelbe kerül, szinte maga a főszál válik red herringgé, és az addig jelentéktelennek hitt mellékinformációkból összeáll egy teljesen új sztori, és a film önnön ravaszságával jogosan eltelve röhög a pofádba: „Átbasztalak!”

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;