Ki ne álmodott volna arról, hogy hős legyen?
Fantazmagóriáinkban csak egy pont megfelelő szituáció kell, hogy végre
demonstrálhassuk, milyen kemény, nemes és bátor fából faragtak minket. Angyalszárnyon,
lángoló karddal a kezünkben suhanunk a szerencsétlenek és az ártatlanok
megmentésére, a rosszak és a szörnyek megbüntetésére. A gond csak az, hogy a
valóságban a legtöbbünkből nem hőst hozna elő az a bizonyos pont megfelelő
szituáció, hanem egy tehetetlen, szűkölő áldozatot, akinek egyetlen reménye,
hogy esetleg arra jár valaki, aki tényleg képes hősként viselkedni.
Hideo is ilyen: szívesen megmutatná, milyen fasza csávó, csak hát sajnos nem az – pont hogy maga a hétköznapi normalitás, és amikor a nyakába szakad a zombiapokalipszis, nincs hasznára senkinek. Sőt, már a zombiapokalipszis előtt sem volt hasznára senkinek: a barátnője épp kihajította, mert tizenöt éve ugyanazt az álmot dédelgeti ugyanannyi eredménnyel – saját mangasorozattal akar feltörni, de még mindig csak mások rajzolóasszisztenseként vegetál. Egy idő után már mondogatja is, hogy csak a nevében hős (merthogy a Hideo japánul írva ugyanazokból a karakterekből áll, mint a „hős” szó).
A Kengo Hanazawa nyolc éve startolt, máig futó mangasorozatából készült I Am a Hero egy kétórás adrenalinbomba, egy többnyire praktikus effektekkel dolgozó, vérfröcsögős, fejszétrobbantós, kicsit sem finomkodó, száraz humorral vastagon megbolondított akció-horror. Az első, ami szembetűnik, hogy a zombik ténylegesen félelmetesek benne. Egyrészt azért, mert deformálódnak, szörnyszerűvé válnak, és hátborzongató módon megőrzik egykori személyiségük valamiféle torz töredékét (így az élőhalott eladó többször is hörögve üdvözli a szétvert üzletbe belépő szerencsétlent, mielőtt nekiesik), másrészt azért, mert vannak köztük csoszogó Romero-hullák, pókszerűen kúszó-mászó förmedvények és villámgyors rohadékok, akik bárkit lefutnak száz méter sprinten (sőt egy igazi atléta is akad) – vagyis kiszámíthatatlanok.
Az I Am a Hero nagyjából a Train to Busan japán verziója, és nem csak a hajmeresztő iramú horrorszekvenciák miatt (a tokiói káosz iszonyúan lendületes és félelmetes, ahogy a főhős fejvesztve menekül a több szász statiszta közepette, miközben jobbra-balra embereket tépnek szét), hanem mert a száguldás során képes időt szánni meglepően jól működő drámai és karakterpillanatokra is.
A film nyilván a totál nem hősalkatú Hideo hőssé válásának története – Shinsuke Sato (rendező) és Akiko Nogi (író) először komédiára játssza ki a főszereplő tehetetlenségét, amely, tekintve, hogy a többnyire fegyvertelen túlélők társaságában pont ő lóbál egy puskát a kezében, különösen frusztráló. Aztán felelősséget vállal egy diáklányért, Hiromiért, és így lassan kénytelen lesz a sarkára állni, miközben a film hol finom, hol harsány, de mindig sötét és ravaszul gonosz poénokat pufogtat halálról, osztálykülönbségekről, mangaiparról és kispolgáriságról.
Ugyan a cselekmény néhány átmenete (pl. a járvány kitörését követő tomboló káoszból a teljesen kihalt utcákig) kissé elkapkodott, a viszonylag ritka CGI-pillanatoknál nagyon kilóg a lóláb, és akadnak fájóan kiaknázatlan történetelemek (a film semmi érdemlegeset nem kezd a csak „félig” megfertőződött Hiromival), a rutinos rendezés a problémásabb részeket is össze tudja tartani, a lendület pedig végig kitart. Sőt, a finálé egyenesen csúcs, főleg ahhoz képest, hogy sokkal kisebb léptékű, mint az eposzi tokiói menekülés: csak egy maréknyi ember egy tágas folyosón, vagy kétszáz zombi ellen. Közel negyed órán át nyílnak pompázatos, vérvörös színekben a dicsőséges agyvirágok, borzalom, feszültség, abszurditás és groteszk folyik össze fékezhetetlen orgiában, a vásznon csak gyűlnek a hullák, a nézőtéren meg csak szélesednek a kaján, bűnös vigyorok. Ha nem így kell befejezni egy tökös, vagány zombifilmet, hát fogalmam sincs, hogyan.