Steven Seagal a 90-es évek elején igazi gigasztárnak számított. Kevés olyan színész volt Hollywoodban, akinek a karrierje olyan fénysebességgel ívelt felfelé, mint az övé - egészen addig, amíg ugyanolyan hatékonysággal és sebességgel sikeresen le is süllyedt egy kövér meditáló varangy valaga alá. Pedig az évtized közepéig munkássága olyan mértékben reformálta meg az akciófilm műfaját, hogy arról ódákat lehetne zengeni. Első filmes „trilógiája” akkora anyagi és szakmai sikereket hozott számára, hogy aztán 1992-ben összehozhatta élete hatalmas dobását, a legnagyobb szakmai és pénzügyi sikereit jelentő Úszó erődöt. Az igazi A-listás mozifilmben Tommy Lee Jones és az akkoriban még szebb napokat is megélt Gary Busey mellett a 90-es évek szexszimbóluma, Erika Eleniak is ledobta a textilt, hogy méretes emlőit közszemlére tegye.
„A feltételezés a kudarc szülőanyja!”
Az Úszó erőd után Seagal valahol jogosan hitte, hogy azt csinál, amit akar, így hát nem volt rest elővenni politikai és ideológiai meggyőződéseit, és erőszakosan tele is tuszkolta vele következő, Lángoló jégre keresztelt filmjét. A túlságosan véresszájú környezetvédelmi propagandával átitatott celluloid kiáltvány azonban már túl sok volt a közönségnek. Olyan határozott erőszakossággal kívánta letolni az egyszerű néző torkán a világot a markában tartó mocskos kapitalista népelnyomó olajtársaságok célzott lejáratását, hogy az senkit sem érdekelt, és a félrement küldetéstudat hozadéka egy ordas nagy bukásként csattant István arcába. Mit lehet ilyenkor tenni? Természetesen vissza kell térni a gyökerekhez, elő kell venni a rövidke karrier legnagyobb pénzmágnesét, és folytatást kell „gyártani” hozzá. Az se baj, ha szar lesz, a lényeg, hogy fialjon. Úgyhogy az öreg buddha fogta magát, és nekiállt összehozni az Úszó erőd coloradói „kisvasútján” játszódó folytatását, és mivel egy bukás még nem bukás, sikerült is összekalapoznia rá cirka 60 millát, vagyis majdnem kétszer annyit, mint az elődjére.
„Patkány Casey Ryback???”
A főszereplő ezúttal is a katonai konvenciókat nehezen viselő kőkemény ex-elit Casey Ryback, aki kedvenc és egyetlen unokahúgával éppen vakációzni készül. Úti céljuk eléréséhez azonban balszerencséjükre pont egy olyan kötöttpályás közlekedési eszközt választanak, amelyet egy idegrendszeri problémákkal küzdő menesztett informatikus és egy csapat zsoldos elfoglal. A vonaton tivornyázik ugyanis a védelmi minisztérium két embere, akik amellett, hogy kéjesen élvezik egymás társaságát, ismerik annak a speciális műholdnak az aktiváló kódjait, amellyel földrengésszerű csapást lehet mérni földi célpontokra. Márpedig ez pedig kiváló zsarolási alap a kirúgott számítógépzseni számára. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy a vonaton ott utazik „Patkány” Casey Ryback is, aki amellett, hogy igaz hazafi, meglehetősen nehezen viseli ártatlan emberek tormentálását, pláne akkor, ha az egyikük a rokona.
Vannak dolgok, amiket sikerül mentesíteni a bonyolultság béklyóitól. Vagy azért, mert a készítők érzik, hogy felesleges erőlködni, vagy azért, mert amúgy is képtelenek egy faéknél komplexebb filmet összehozni. Teljesen mindegy, hogy a Száguldó erőd esetében melyik verzió állt fenn, a lényeg, hogy az egyik legalább megvolt - ugyanis az egész olyan mértékben suttyó és egyszerű az első pillanattól az utolsóig, hogy abba kár is belemenni. A csontsovány tartalom mégis tökéletes egyveleget alkot, és egy kiválóan alantas 90 perces élményre predesztinálja a filmet. A cselekmény megkövetelte minimumot mindenki képes szállítani, pedig a forgatás előtt még olyan nagy nevek is felmerültek egy-két szerepre, mint Jeff Goldblum, Gary Oldman, vagy Laurence Fishburne, aki ekkortájt még talán csak Larry volt. Ők vajon képesek lettek volna hozzáadni valamit a filmhez? Bizonyosan. Szükség lett volna rá? Tuti, hogy nem!
István végtelen macsósága, „ki ha én nem” stílusa (ami a magánéletben is erősen jellemző volt rá már ekkoriban is) szervesen átitatja az egész filmet, amelyben természetesen nincs egyetlen ember sem, aki képes lenne felvenni vele a küzdelmet szájalásban, harcművészetekben, vagy úgy általában bármiben. Mint minden Seagal-film, a Száguldó erőd is egy „one man show”, amelyben minden egyes pillanat, jelenet, szituáció a főszereplő ex-elit köré összpontosul. Igazából teljesen mindegy, Istvánon kívül ki van még a filmben - és az a végtelenül egyszerű dramaturgia, hogy elindul egy vonat hátsó kocsijából az első felé, és közben mindenkit felaprít, mégis működik. Amennyiben nincsenek hatalmas elvárásaink, és hát egy Seagal-film kapcsán miért is lennének, a Száguldó erőd kiválóan működik, annak ellenére is, hogy az akciósztár lecsúszásának első jelei már itt megmutatkoznak. Ezek a jelek azonban nemcsak a minőségen, hanem a pénztáraknál is meglátszottak, hiszen a film rettenetesen nagyot bukott, aminek hozadéka egy kisebb epizódszerepnyi kitérő után (Tűzparancs) az lett, hogy Seagal teljesen száműzte magát a videotékák polcaira, és egy határozott pontot tett karrierje sikeres szakaszának végére.