„Turning and turning in the widening gyre
The falcon cannot hear the falconer;
Things fall apart; the centre cannot hold
Mere anarchy is loosed upon the world”
/William Butler Yeats/
Faust homunculusától Pinocchión át a Star Trek Datájáig minden mesterséges teremtmény arra vágyik, hogy ember lehessen. Ehhez olykor fizikai, olykor érzelmi transzformációt vizionál, akár lassú tanulással, akár gyors változással, de a lényeg, hogy minden esetben a létezés egy általa magasabbnak ítélt síkjának elérésére törekszik. Ami, ironikus módon, már önmagában is mélységesen emberi.
Vízió, a Bosszú Angyalai android szuperhőse megteremti a tökéletes családot: épít magának egy feleséget, egy fiút és egy lányt, és kiköltözik velük egy takaros, kedves kertvárosba, hogy megvalósítsa az amerikai álmot. Vegyülés a szomszédokkal, gyerekek járatása a helyi iskolába, családi vacsorák és a többi, vagyis normalitás, ahogy a csövön kifér. És kívülről valóban minden tökéletesnek tűnik. Csakhogy Vízió és teremtett családja nem értik a világot, amelyben élni akarnak, vagy ha esetleg értik is, képtelenek igazán magukévá tenni. A gondosan csiszolt felszín repedezni kezd – az illúzió megőrzése érdekében elkövetett apró, ártatlan tettetésekből és füllentésekből idővel súlyos, sötét hazugságok és árulások válnak, a következmények feltorlódnak, az idillt dühöngő őrület- és gyilokörvény szaggatja szét.
Tom King tizenkét részes, 2015-ben indult és tavaly véget ért sorozata minden túlzás nélkül az abszolút csúcsa annak, ami a Marvel háza tájáról az utóbbi pár évben kikerült. És a kiadó, illetve annak szuperhős-univerzuma ne tévesszen meg senkit: a The Vision egy érett, gyönyörűen átgondolt és kivitelezett, az utóbbi idők legjobb hasonló filmes (Ex Machina) és képregényes (Alex + Ada) dolgozataihoz abszolút méltó science fiction tragédia, amely androidokon keresztül mond egyszerre szívszakító és hátborzongató mesét az emberi természetről. Vagyis megjelenhetett volna akár a Vertigónál vagy az Image-nél is, kivéve, hogy King mellesleg briliánsan fordítja hasznára a karakter közel fél évszázadnyi marveles történetét. Figyelembe vett mindent: Ultront mint teremtőjét, eredeti rendeltetését (a Bosszú Angyalai elpusztítása), a Skarlát Boszorkánnyal és a szuperhős-társaival való kapcsolatát, emlékezetének törléseit, a világmentéseket, és mindezt izgalmas, színes háttérként használta a kertvárosi családi horrorhoz. (Fontos viszont, hogy akkor is tökéletesen érteni fogsz mindent, ha sosem olvastál még egyetlen Vízió-sztorit sem.)
A mesterséges értelmek témáját körüljáró történetekben általában külső szemlélők vagyunk, vagyis egy emberi szereplőn keresztül szimpatizálunk a gépekkel, akik olyanokká akarnak válni, mint mi. King bátran és innovatívan szakít ezzel a hagyománnyal, és bevisz minket az androidok fejébe: nem kapunk emberi mankót és megnyugtatóan ismerős, érzelmeinket biztos kézzel irányító kommentárt. Ennek következtében elmosódik a nyilvánvaló különbség az emberi és a gépi természet és gondolkodásmód közt is – a The Vision, ellentétben legtöbb társával, pont nem a kettő közti különbségről, hanem a hasonlóságokról szól, ami azt is jelenti, hogy Vízió számára az áhított normalitás csak karnyújtásnyira van. De akár a galaxis túlsó végén is lehetne.
Az, hogy végül elbukik a tökéletes emberi létezés eléréséért folytatott missziójában, és ez súlyos következményekkel jár majd, az első oldalaktól kezdve nyilvánvaló – King előreutalások és baljós metaforák egész sorával indítja meg a fék nélküli, zörgő-csattogó tehervonatot a szakadékba torkolló lejtőn. A sorozat részben pont attól olyan felkavaró és izgalmas, hogy a fojtogató, engesztelhetetlen sorsszerűség iszonyatos súllyal nehezedik a karakterekre, mi pedig csak tehetetlenül várjuk a vég bekövetkeztét, és elborzadva nézzük, ahogy a monstrum átszakítja az akadályként hasztalanul elé emelt papírfalakat.
Ahogy Víziót egyre lejjebb és lejjebb szívja a maga és családja kreálta örvény, a fókusz ravaszul eltolódik a feleségére, Virginiára. A tragédiát ugyan az androidnő egy korai tette lendíti mozgásba, ám ő is csak áldozat: meg akar felelni a férjének, aki pedig meg akar felelni az agyában/áramköreiben keringő tökéletes élet képének. Mind a saját vágyaik foglyai, és egyértelmű, hogy ha Virginia nem követné el azt a gyilkosságot a történet elején, és nem hazudna róla, hogy fenntartsa a látszatot, valami más indítaná el a családot ugyanazon a lejtőn – minden út a szakadékba vezet, a hiba bele van kódolva a rendszerbe, a rendszer: maga a hiba.
De Vízió, és különösen Virginia (a férfi inkább csak egyre kétségbeesettebben sodródik, általában a nő tettei mozgatják a cselekményt) mindent megtesznek, hogy elkerüljék a sorsukat. Harcolnak, verejtékeznek, vért izzadnak, szabályokat rúgnak fel, áldozatokat hoznak, régi barátokkal fordulnak szembe, megingathatatlannak hitt elveket mondanak fel, és mindezt messze nem csak egy idealisztikus elképzelésért, holmi délibábért, hanem valami sokkal kézzelfoghatóbbért: egymásért. És ettől olyan fájdalmas az egész. Mert az igazi tragédia nem az, hogy elbuknak a tökéletesség hajszolása közben, hanem az, hogy képtelenek megérteni: nem a céljuk elérése teszi őket emberivé, hanem a céljuk elérése érdekében hozott megannyi őszinte erőfeszítés.
Hiszen mi is a céljuk? Racionalitásban gyökeredző gépről van szó, vagyis nem lehet egyszerűen csak a boldogság vagy az emberi létezés, mert ezek megfoghatatlan, programozhatatlan fogalmak – konkrét paramétereket kell hozzájuk rendelni: család, gyerekek, otthon, szeretet, almás pite. Kertvárosi idill, amerikai álom. Csakhogy ez nem az emberi létezés, hanem annak egy idealizált verziója, amely még az emberek közül sem sokaknak adatik meg. Mi esélye lehet hát rá egy androidnak? Vízió és Virginia nem a remélt útjuk végén éri el azt a programozhatatlan, megfoghatatlan célt, hanem az útjuk során, keserűségek, szívszakadások, áldozathozatalok, kemény munka közben, az érzelmi káosz, a szorongás apró szüneteiben fel-felvillanó, tünékeny örömök képében. De ahelyett, hogy mindezt felismernék, csak száguldanak tovább a lejtőn, nincs megállás a szakadék aljáig. És ha belegondolunk, még ez is olyan szívfájdítóan, elidegeníthetetlenül emberi.
A The Vision nagyrészt működne egyszerű, hétköznapi emberek történeteként is, hiszen a hazugságok, az árulások, a hibás döntések egy normál kertvárosi dráma keretei közt is megállnák a helyüket (ld. Amerikai szépség). De a sci-fi-elemek (és a mögöttük álló Marvel Univerzum) egy plusz réteget vonnak a cselekmény univerzális alapjaira. Úgy működik, akár egy pálcikaember, amelybe hajlamosak vagyunk jobban belelátni magunkat, mint egy fotorealisztikus figurába, mert az arcvonásokat, testalkatot egyetemesítő absztrakció nem bír a miénkétől adott esetben jelentősen eltérő karakterisztikával, mondjuk egy teljesen más állkapoccsal vagy egy sokkal szélesebb vállal. Vízióban és családjában a mi alapvető vágyaink és félelmeink tükröződnek vissza, és Virginia épp azért lopja el a reflektorfényt, épp azért válik a sorozat legalább annyira az ő történetévé, mint Vízióévá, mert előzetes élettapasztalatok (konkrétan előzetes élet) nélkül csöppen bele a világba, vagyis éppúgy markáns karakterisztika nélküli, mint egy pálcikaember. (Gabriel Hernandez Walta rajzai nem mellesleg rengeteget tesznek hozzá az összképhez, többek közt éppen az érzelmek fantasztikus közvetítése, a mimikák gazdagsága végett.)
Önmagunk megismerése és elfogadása, törekvés a többre és a jobbra, másság, elkárhozás és megváltás. A The Vision a narratív művészeti formák néhány legsúlyosabb és legfontosabb kérdésével zsonglőrködik, és jobban csinálja, mint egy egész rakás díjnyertes irodalmi és filmművészeti alkotás. Hogy ez ráadásul egy szuperhős-univerzumon belül, a Marvel kontinuitásának részeként történik, olyasféle csoda, amilyenre jó, ha évtizedenként egyszer sor kerül.
