A Trainspotting 2-t nézni olyan, mint húsz év után újra
találkozni a legmenőbb csávóval, akit középiskolában ismertél. Azzal, akinek
minden srác a haverja akart lenni, akiről kuncogva susmogtak a csajok a
vécében, aki halálra idegesítette a tanárokat, aki a leglazább zenéket
hallgatta, aki mindig, minden helyzetben tudta, mi a pálya, aki oda-vissza
vágta az életet, és aki viccesebb, merészebb, pimaszabb, lázadóbb volt, mint
kábé az egész évfolyama együttvéve. Most meg azzal szembesülsz, hogy ő is
ugyanolyan szürke átlagember lett, mint mindenki más. Több-kevesebb (inkább kevesebb)
sikerrel próbálja ugyanolyan vagánynak beállítani magát, amilyen egykor
volt, folyamatosan a régi szép időkről meg önnön, tovatűnt nagyságáról mesél,
és olyan öblös röhögéssel döntögeti le a söröket, mintha megint nem lenne
holnap. Csakhogy van, mert már nem tizenévesek vagytok, úgyhogy neked kell
hazatámogatnod a részeg, szánalmas seggét a megvetően sóhajtozó feleségéhez.
Kezdjük azzal, hogy a Trainspotting eleve nem szorult rá semmiféle második részre (ezt mondjuk már Irvine Welsh-nek sem sikerült felismernie, de a T2-nek kb. semmi köze az ő folytatásához, a Pornóhoz). Kerek, egész film volt, tökéletes befejezéssel, de hát a brand és a biznisz kötelez, úgyhogy akár akarjuk, akár nem, megkapjuk a választ a soha fel nem tett kérdésre: mi van Rentonnal, Beteg Sráccal, Spuddal és Begbie-vel most, húsz évvel később? Nos, Renton visszatér Edinburgh-be, ahol újra találkozik egykori legjobb haverjaival, és jönnek a balhék, a drogok, a vécéfülkék, a rohangálások – és a múlt súlyos árnyékai.
A T2 arról szól, már amikor szól valamiről, hogy a fiatalként folytatódott életmódodat nem tudod csak úgy magad mögött hagyni. Még ha hátat is fordítasz neki, még ha tiszta lappal indítasz is (az életet választod), a következmények utolérnek. Spud 15 éve nem tud lejönni a cuccról, Begbie 20 éve börtönben rohad, Beteg Srác meg még mindig a régi stikliket erőlteti. A film akkor a legjobb, amikor képes megragadni ennek a múlni nem akaró állapotnak, az egykori énjükbe beleragadt, reménytelen negyveneseknek a melankóliáját – Spudra és Begbie-re sokkal több reflektorfény jut, mint az eredetiben, és a sztori legőszintébb (és legszomorúbb) momentumai mind, kivétel nélkül hozzájuk köthetők. Beteg Sráccal ellenben nem nagyon tud mit kezdeni a forgatókönyv, hol ilyen, hol olyan irányba viszi, de annak ellenére, hogy a Rentonnal való barát-ellenség viszonya a dramaturgia egyik alappillére, végül elsikkad a figurája.
És Beteg Srác még mindig jobban járt, mint Renton, akinek az elmúlt húsz évéről semmit sem tudunk meg három-négy tőmondaton kívül. Fogalmunk sincs, hol siklott ki a vonata, pedig pont ő az egyetlen a társaságból, aki tényleg képes volt kitörni, az életet választani és vigyorogva elsétálni a záróképen. Most meg visszajön Edinburgh-be, hogy abszolút ne csináljon semmit – pusztán katalizátorszerepe van, a többiek a maguk módján reagálnak rá, ő meg passzívan sodródik az eseményekkel. Bődületes tévedése ez a forgatókönyvnek.
Apropó, események: azok nem nagyon vannak. Igaz, az első részben sem voltak, hiszen csak a végére (a drogüzletre) kerekedett ki valami tényleges sztoriszerűség. Cserébe viszont a film állapotok, élethelyzetek, életmódok lüktető, veszettül ötletes és vagány, audiovizuálisan lehengerlő, hol pokoli vicces, hogy durván depresszív ábrázolásával dolgozott meg a kultstátuszáért. Másfél óráig nézted megigézve, és azt kívántad, bárcsak tartana még másfél óráig, ugyanakkor tudtad, hogy ez pont így jó, ahogy van. A folytatás két órán át mesél, mégis sokkal üresebb: néhány kivételesen jó pillanatot leszámítva nem tudja tökön ragadni a saját koncepcióját, nem tud érdemben beszélni az öregedésről, a megbánásról, az elszalasztott lehetőségekről vagy a beletörődésről.
A cselekmény egyébként is arcátlanul ad hoc elemekből áll: az egyik szereplő átesik egyfajta megvilágosodáson önmagával és az életútjával kapcsolatban, de amikor legközelebb látjuk, megint ugyanazt csinálja, amit azelőtt; Renton szívproblémája a legelső jelenet után egyetlen rövid, mellékes említés formájában tér csak vissza; Spudnak mintha nem is lenne fia, semmit sem kezdenek vele (de ugyanez a feleségéről is elmondható). És a legcsúnyább: Renton húsz év tisztaság után ismét bedrogozik, csak hogy legyen egy ilyen jelenet is, ám ennek semmiféle hatása, következménye nem lesz, sőt, még csak szóba se kerül később, a forgatókönyv egyszerűen úgy csinál, mintha meg se történt volna. Aztán jön az utolsó fél óra, ahol a film megadja magát egy standard thrillernarratívának, hogy a bosszúszomjas Begbie habzó szájjal vadászhasson Rentora, amiért az húsz évvel korábban meglopta.
És persze szégyentelen tort ül a nosztalgia: konkrét beállítások, sztorielemek, hangulatok (sőt, az elődből kiollózott jelenetek) térnek vissza, nagyjából annyira kifinomultan és szemérmesen, mint Az ébredő Erőben. Danny Boyle ugyanazokat az audiovizuális eszközöket alkalmazza (gyors vágások, kimerevített beállítások, képre kiírt szavak, pörgős soundtrack), amelyeket anno, esze ágában sincs újítani, újraértelmezni, a formát a tartalomhoz, vagyis a karakterekhez, a korhoz, a melankolikusabb hangvételhez igazítani.
Mondhatnám, hogy ha önmagában nézzük a T2-t, akkor a fentiek ellenére sincs vele különösebb baj. Van egy kellemes ritmusa, egy rakás jó színésze, sok dögös zenéje, pár kellően vicces és drámai pillanata, szóval egyáltalán nem egy rossz film. Csak az a fajta, amin egész jól elvagy a moziban, de mikor pár órával később eszedbe jut (ha eszedbe jut), rájössz, hogy nem hoztál haza belőle semmit, hogy már most sem tudsz mondani belőle egyetlen igazán emlékezetes jelenetet sem. És egyébként is: a T2-t nem lehet önmagában nézni, egyrészt mert olyan szinten támaszkodik az eredetire, hogy anélkül értelmezhetetlen, másrészt meg mert a Trainspotting (kb. a Ponyvaregénnyel együtt) egy generáció meghatározó filmje, viszonyítási pont, hivatkozási alap. Bocs, Danny, de egy ilyenhez nem lehet fél seggel folytatást csinálni. Vagyis, mint a példa mutatja, lehet. Csak nem érdemes.