Miközben mindenki, akinek három anyja van, tűkön ülve várja a Transformers 5-öt, én itt és most kénytelen vagyok vaskos szégyenkezéssel beismerni, hogy egykor nagyon bírtam Michael Bayt. Ebbe persze nyilván belejátszott zsenge korom is, de arra, hogy még ma is átkozottul jól szórakozom a ’90-es évekbeli filmjein, már nincs kényelmes mentségem (legfeljebb azzal nyugtathatom magam, hogy mindenkinek megvannak a maga ízlésbűnei - de azért persze, hívjátok csak az ördögűzőket).
A Bad Boys pl. a buddy-cop formalizmusa és az over-the-top jellege ellenére (vagy pont azért) piszkosul jópofa, egy-két akciójelenete pedig a szűkös költségvetés ellenére is szenzációsan kivitelezett. Emlékeztek a miami gyalogos üldözés utáni, azóta standard kamerasvenkre a fáradtan feltápászkodó főszereplők körül? Lefogadom, hogy mikor Schwarzenegger látta, baromira szerette volna, ha a ’80-as években legalább egyszer úgy állhatott volna fel. A szikla? Az meg simán az évtized egyik legjobb akciófilmje. (Amúgy érdemes stilisztikailag összevetni az egyébként nyilván jobb, nem is, felsőbbrendű Terminator 2-vel, csak poénból: mintha nem 5, hanem 15 év telt volna el köztük, két külön világ.)
És aztán ott van az Armageddon. A Gyűrű szövetsége bővített kiadása mellett ez volt az egyetlen eredeti VHS, amelyet valaha megvettem (a legenda igaz: egykor a filmek valóban úgynevezett videokazettákon jelentek meg). A Touchstone még ma is jelentősnek számító 140 millió dollárt kalapozott össze arra, hogy a karrierje második aranykorát élő Bruce Willis ultratökös no-bullshit olajfúróvagányként felrepüljön egy Föld felé tartó, Texas-méretű aszteroidára, és úgy seggbe rúgja, ahogy arra csak Bruce Willis képes. Mindezt akkor, amikor a DreamWorks a saját üstökös-világvégés, Robert Duvall nevével fémjelzett projektjén, a jóval olcsóbb (és jóval kevésbé jövedelmező), azóta pedig érdemei szerint nagyjából elfelejtett Deep Impacten kotlott – és persze ez volt az a nyár, amikor Roland Emmerich karóba húzta Godzillát.
Az Armageddon az abszolút popcorn-csúcsteljesítménye mindannak, amire Michael Bay és az akkori Hollywood képes volt. Jonathan Hensleigh és a már nem kezdő, de még abszolút nímand J.J. Abrams egymásra licitálva hajigálták a baromságokat a forgatókönyvbe (a NASA, amely engedélyezte a stábnak a náluk való forgatást, állítólag hibavadászat céljából vetíti a filmet az újoncainak) - és valahogy megúszták mindet. Bay ugyanis olyan eszméletlen iramot diktál (és ez főleg az első fél-egy órára igaz, merthogy a film paradox módon ténylegesen lelassul, miután a főszereplők elhagyják a Földet, azaz beindul az akció), hogy a nézőnek, miután megkapja az „olajfúrók az aszteroidán” koncepciópofont, a stáblistáig nemhogy kimondani, gondolni sincs ideje, hogy „dehátbazmeg, ennek semmi értelme”. (Ben Affleck állítólag megkérdezte Bayt, hogy realisztikusan nézve (haha!) nem lenne-e egyszerűbb, ha asztronautákat képeznének ki fúrásra, és nem fordítva, mire a rendező simán kussaneved!-del válaszolt.)
Charlton Heston ’50-es évekbeli sci-fiket idézően hatásvadász nyitó narrációjától kezdve az Armageddon első harmada – nem félek leírni – mesteri, őrületesen feszes, patentos sztorifelvezetés. Plot point, robbanás, plot point, robbanás, családi melodráma, plot point, bumm-bumm-bumm-bumm, még annyit sem tudsz mondani, hogy „naplemente” vagy „helikopterek”, és már visz is a film lendülete, mint fingot a szél. Ahogy a NASA fejese, Billy Bob Thornton félbeszakítja a világvégeveszélyt az elnöknek szakszerűen magyarázó tudóst, és a tényállást parasztnyelvre fordítja le, hogy a fehér házi jószág biztosan felfogja, na, ahhoz hasonlóan nyers és hatékony történetmesélési szimplicitással dolgozik Bay is. Minden már-már abszurdan eltúlzott, felfokozott, túlstilizált és agyonhangsúlyozott.
Tehát, ha Willis mérges az Aerosmith-klipekből importált lányát, Liv Tylert kufircoló alkalmazottjára, Ben Affleckre, akkor sörétes puskával kell lövöldöznie rá (meg hát eleve úgy találkozunk vele, hogy olajfúrótornyáról golflabdákkal bombázza az ellene tüntető Greenpeace-aktivistákat), ha pedig Steve Buscemi kicsit begolyózik az űrtől, a „mindjárt meghalunk”-tól meg a világvégétől, akkor atombombán kell lovagolnia (szájába rágva a plázanézőnek, hogy ezzel kit utánoz, mely filmből), és minigunnal kell letarolnia az aszteroida felszínét. Mégsem tűnik úgy, mintha teljesen hülyének néznék a közönséget, mivel mindez vaskos, nyíltan felvállalt komédiába ágyazódik be. Az olajfúrócsapat fizikai-pszichológiai kivizsgálása pl. a ’90-es évek egyik legvagányabb és legviccesebb, mellesleg egyenesen kínos profizmussal vágott jelenete.
Az Armageddon nem csak Bay rendezői stílusjegyeinek abszolút csúcsra járatása, alig lepkefingnyi távolságot (de annyit határozottan) tartva a teljes önparódiától (amelybe a Pearl Harbor három évvel később már öt perc alatt belefullad), hanem az áltimét férfigiccs-film is. Csak gondolj bele a felállásba: egy államnyi nagyságú apokalipszis-aszteroidát a világ legtökösebb, legférfiasabb, legvagányabb, legolajfoltosabb, legöntörvényűbb, legmindenebb macsóinak kell szétmarcangolniuk, méghozzá annak a fickónak a rendezői felügyelete alatt, aki gyerekkorában tűzijátékokkal robbantotta fel a játékvasútját, hogy a minikatasztrófát rögzítse anyja Super-8-asával (a szoba felgyújtása járulékos kár volt). Olyan röhejesen over-the-top az egész, hogy az ember legszívesebben sírna a gyönyörűségtől. És ez még csak a startmező.
Űrsiklóhoz lassítva menetelés, futballpályányi csillagos-sávos szövet előtti búcsúzkodás, heroikus önfeláldozás, csöpögős szerelmi melodráma, pátoszos elnöki beszéd soha, sem az előtt, sem azóta nem volt ilyen gigászi mértékű űrtesztoszteronba csomagolva. Az Armageddon emocionális banalitása egészen pofátlan, de Steve Buscemi beszólássorozatai, a röhejes nemzetiségparódiák (Peter Stormare mint orosz hősasztronauta), a dramaturgiailag felesleges katasztrófainzertek (szevasz, Párizs), a „miért ne” felkiáltással cselekménybe dobott díszletpusztítások (sziklavihar – I shit you not, William Fichtner szavai: rock storm) és a „Piszkos tizenkettő az űrben” hangulat kontextusában mégis egy totál gulity pleasure az eredmény.
Az Armageddon mint filmes paradoxon (nézhetetlenül borzalmasnak kellene lennie, mégis kibaszott jó, vagy hát legyünk óvatosabbak, és inkább mondjuk, hogy élvezetes) megismételhetetlen teljesítmény, ott és akkor kellett elkészülnie, pont úgy és pont azokkal az emberekkel, azokkal az írókkal, rendezőkkel, színészekkel (a lóláb Afflecken kívül mindenki nagyszerű) és azokkal a producerekkel (Bruckheimer, Anne Hurd), akik nélkül akkoriban nem is tudott blockbuster születni. Ez a modern, csillogó-villogó szemetet gyártó Hollywood-esztétika netovábbja, a giccs férfiművészetté nemesítése, a fejjel-a-falnak badass-ség és a naplementés-aerosmith-es sziruposság fatális véletlenségből életképes, sőt, makkegészséges szerelemgyermeke – a férfiak Micsoda nő!-je.
Trivia: az Armageddont kiadta a világ legnívósabb DVD/BD-kiadója, a Criterion Collection is, amely egyébként kifejezetten a filmtörténet klasszikusaira és remekműveire specializálódik. Na, ezen gondolkozz el!