Odavan
minden, amiért valaha harcolt. Az X-Men nem létezik többé, 25 éve nem született
mutáns, meghalt szinte mindenki, akit ismert, már csak a kilencedik x-én túl,
betegen és rohamokkal küszködve vegetáló Xavier maradt, akivel a mexikói határ mentén
bujkál. Maga Logan öreg, megfáradt, megkopott, megzuhant és piás, a sebei nem
gyógyulnak úgy, mint régen, a testében lévő adamantium pedig lassan megöli, mert
a szervezete már nem bír a mérgező anyaggal. Nincs más hátra, mint hogy Xavierrel együtt
csendben elsorvadjon, ám ekkor belép az életükbe egy rejtélyes kislány, akit
rossz emberek üldöznek. És Logan újra kiereszti a karmait, bár már nem sok erő
és energia maradt benne, hogy használja is őket.
A Logan minden túlzás nélkül paradigmaváltó lehet a szuperhősfilmek számára. Olyan durva és kompromisszummentes, hogy még most, hosszú órákkal a vetítés után sem tudom felfogni, egyáltalán hogyan születhetett meg a mai Hollywoodban, főleg egy immár tízrészes, milliárddolláros franchise-on belül (ráadásul két csapnivaló előd után). És nem, nem az R-es besorolásról beszélek, mert ugyan szentigaz, hogy kurvára megdolgozik érte a film, és a rajongók, akiknek mindig is az volt a nedves álmuk, hogy Rozsomák végtagokat vágjon, húst szakítson, fejeket nyiszáljon, beleket ontson, ezt most mind meg is kapják, de a vérontás önmagában kevés – semmi sem lesz tőle érettebb és jobb, ahogy azt tavaly a Deadpool is demonstrálta.
Nem, a Logan azért paradigmaváltó, és azért a valaha készült egyik legjobb szuperhősfilm, mert olyan komoran, kőkeményen és illúziómentesen dekonstruálja a műfajt, ahogy Peckinpah klasszikusai vagy Eastwood Nincs bocsánata tették a westernnel (vagy, ahogy a Watchmen adaptációja próbálta tenni magával a szuperhősfilmekkel). Felejtsd el a várospusztításokat, a CGI-orgiákat, a világmentéseket, a heroikus pózolásokat és az ehhez hasonló formalizmusokat. Itt mindössze egy maroknyi ember élete a tét, a hősök csak árnyékai egykori önmaguknak, álmaik, reményeik rég szertefoszlottak, képességeik pedig cserbenhagyják őket, ahogy az út porát nyelve, egyre véresebben, megviseltebben és kétségbeesettebben vánszorognak egy távoli megváltás felé, amely talán nem is létezik.
A dicsőséges „a tisztesség és a szabadság nevében legyőzzük a gonoszokat” helyett csak a dicstelen „ölünk, hogy ne dögöljünk meg” marad. Mint az említett Nincs bocsánatban. A westernes áthallások a kopárságában is gyönyörű, vadregényes amerikai tájtól az olyan konkrét cselekményelemekig, mint a birtok védelme vagy az utazás a veszélyes vidéken át, egyébként is egyértelműek (néhány klasszikust konkrétan meg is idéznek, így például a Shane-nek egészen sajátos szerep jut).
A Logan földhözragadtsága a harcjelenetekből is lesüt: kapkodó vágások helyett hosszabb snitteket kapunk, parasztvakító koreográfiák helyett realisztikus egyszerűséget és nyers brutalitást, látványos totálképek helyett ott vagyunk a harcban, a vérben, a mocsokban, a halálban - könnyed eszképizmus helyett pedig szorongunk és átérezzük a téteket, mert ezek a (már nem) szuperhősök, karakterközpontú akciófilmről lévén szó, gyarlók, sebezhetők, legyőzhetők. A Logan a kényszeres fan service meg az ostoba mellékszereplő- és cameohalmozás helyett ténylegesen a szereplőkkel foglalkozik, érzelmekben merül el, fizikai-lelki fájdalmak közt navigál, és pont arra fordítja a legnagyobb figyelmet, ami a csilliódolláros látványpornók közegében a leggyakrabban sikkad el: az emberre.
Igen, ez egy rendkívül véres és kegyetlen film, ugyanakkor mélységesen humánus és szomorú is.
A színészek alakítsa pedig abszolút méltó a fentiekhez. Jackman egész pályafutása egyik legjobb formáját hozza, magányos, keserű és mogorva, mégis mérföldekre van a melodrámai önsajnálattól, Stewart meg nagyszerű, mint mindig – a nagy meglepetés az X-23-at alakító Dafne Keen, aki a játékidő nagy részében egy kukkot sem szól, mégis minden mozzanata bámulatosan hiteles és kifejező. Még sokra viheti.
Tökéletesen érthető, hogy Jackman és Stewart úgy döntöttek, ez lesz az utolsó szerepük Rozsomákként és Xavierként. Sőt, ami azt illeti, jobb lenne itt helyben befejezni az egész X-franchise-t, mert ennél jobb hattyúdala (vagy ennél jobb akármije) úgysem lesz soha. A Logan a történetében, a stílusában és a hangvételében is egy korszak teljes, és ami még fontosabb, végleges lezárása – még csak stáblista közbeni/utáni jelenet sincs, leblende és kész, bumm-snikt, ennyi volt, szevasztok. Remélem, rohadtul nagy siker lesz, és ráébreszti Hollywoodot, hogy így is lehet szuperhősfilmet csinálni.