1964. Elvis és Kádár még egyaránt élnek. Eli és Caroline MacCleary friss házasok, ráadásul a kocsijuk sárba ragad az isten háta mögött. Eli elmegy sárga angyalt keresni, Caroline-t pedig közben megerőszakolja valami. Szóval szokásos péntek este. Caroline teherbe esik, és fiút szül, Michaelt, akit 17 évvel később a borzalmas álmai pszichózisba hajszolnak. Az aggódó szülőkben felmerül, hogy Michael lelki problémái genetikai hibákra vezethetőek vissza, ezért visszakirándulnak a tett színhelyére, a mocsaras mélydélre, ahol Caroline-t megerőszakolták. A közeli kisváros unszimpatikus populációja enyhén szólva ellenségesen viselkedik velük, és Michael állapota is egyre rosszabbra fordul, nem csak mentálhigiéniás értelemben. A teste borzalmas változáson megy keresztül, amelybe többen belehalnak...
A konszenzus szerint 1982 a fantasztikus filmek szempontjából eleve szenzációs nyolcvanas évtized legjobb éve volt. Főleg a horror virágzott-burjánzott: Ekkor került mozikba A dolog, a Creepshow, a Poltergeist, a Basket Case és egy valag satöbbi. Még a begyepesedni látszó frencsázjok is megpróbálkoztak az új irányokba való elmenéssel, lásd pl. a Halloween III-at. A The Beast Within a legjobbkor debütált, ráadásul még meg is ágyaztak neki: John Landis Egy amerikai farkasember Londonban című klasszikus, és Joe Dante Üvöltése (mindkettő 1981-es) tele voltak maszkmesteri zsenialitással, a lenyűgöző szörnyátváltozások olyan elképesztő jeleneteivel, amelyek közönségre és kritikusokra egyaránt ráhozták a sikongtató lábrázást. A The Beast Within ezeknek lép - effektek terén - több-kevesebb sikerrel a nyomába. Mint film, némileg elmarad tőlük, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne szörnyen (hehe) szórakoztató.
Tom Holland forgatókönyvíró kapta az MGM-től a feladatot, hogy adaptálja Edward Levy regényét - a stúdió összesen annyit várt el tőle, hogy a Landis- és a Dante-filmhez hasonlóan a The Beast Withinben is legyen egy velőcsavaró átváltozás-jelenet. Megkapták. Holland egyébként, ha a nyolcvanas évek fantasztikus filmjeiről beszélünk, megkerülhetetlen: ő írta és rendezte a zseniális Fright Nightot, majd a valamivel kevésbé zseniális Gyerekjátékot, meg olyan remek forgatókönyveket mondhat magáénak, mint a Psycho 2-é vagy a Class of 1984-é. Egy szó mint száz, a The Beast Within bőven visszatermelte a költségvetését, majd teljesen eltűnt a köztudatból, még a videós korszak hősi idején sem volt különösebben keresett. A kult blu-rayekkel foglalkozó nyugati forgalmazóknak hála, ma már könnyebben beszerezhető.
A film rendezője, Philip Mora vergődő karrierje a The Beast Withinnel érte el a csúcsát. Ez volt a harmadik nagyfilmje, és innentől csak lefelé robogott - az Üvöltés 2-n máig röhög, aki látta, hogy a többi, nézhetetlen Üvöltés-filmről már ne is beszéljek. A The Beast Withinben azonban nincsenek farkasemberek, a Michael testét széjjelformáló, agyára telepedő valami a múlt gonosz árnya, a kíméletlen genetika és a halálon átívelő bosszúvágy keveréke, ami egyben… cikáda is. Szép magyar nevén kabóca. Egy rovar.
Na most én azt tudom, hogy amit leírtam, annak semmi értelme. De igazából a The Beast Withinnek sincs. Mert hiába van tele expozícióval (ami nagy hiba), a film mégsem képes rendesen elmagyarázni, hogy a Michael anyját megerőszakoló lény - annak ellenére, hogy rabságban tartották, megkínozták és megölték a szerelmét - hogyan lett viszonylag normális emberből két lábon járó rovar. Olyan, amelyik 17 évente feltámad, és most épp kitörni készül Michael fejlődő szervezetéből.
Holland forgatókönyve, bár a producerek kívánsága szerint a farkasember-filmek farvizén úszik, mégis inkább egyfajta keveréke az ötvenes évek klasszikus szörnyfilmjeinek és a southern gothic irodalmi irányzatnak. Elleplezni kívánt kisvárosi bűnök, a jópolgárság abrosza alá rejtett betegesség és az aberált szex korcs eredménye kísérti a filmet, megkoronázva egy szörnnyel, amely félig rovar, félig parasztgyerek - mindez leírva sajnos jobban(?) hangzik, mint ahogyan filmre lett víve. Mora rendezése nem lendületes eléggé ahhoz, hogy a végzetesen túlkomplikált sztorit életre rugdossa, így az egész nézhető ugyan, de - a véres effektek ellenére - halovány, súlytalan, feledhető.
Michael végső átváltozása az a jelenet, amelyre viszont mindenki emlékszik a filmből. A The Beast Within effektjeit Thomas Burman, a Majmok bolygójának maszkmestere készítette, és jóval kisebb büdzséből dolgozott, mint pl. Rick Baker az Amerikai farkasember Londonban, vagy Rob Bottin Az üvöltés forgatásán. Igazából még csak nem is az effektek kiforratlanságával, urambocsá nevetségességével van a probléma, hiszen a maga szenzacionalista, mindenfelé széjjelfröcskölő szilikon-kivagyisága teszi az átváltozást a rajongói agyakban maradandóvá. Az a probléma, hogy az átváltozásjelenet a film csúcspontja, pedig nem lenne szabad annak lennie. A semmi-finálé, amely utána jön, és a húsz szálon futó, túlkomplikált felépítmény, amely megelőzi, rossz helyre helyezik az eleve zavaros film hangsúlyát, megfosztva az egyébként érdekes történetet attól, hogy bármilyen katarzist produkáljon.