Kong: Koponya-sziget – A király visszatért…

Manapság, amikor már mindent láttunk a vásznon, amit látni lehet, és azt is legalább tízszer, ritkán tudom ilyen bizonyossággal kijelenteni: ki fogsz esni a székből. A Kong: Koponya-sziget a második világháborús nyitójelenetétől az első nagy akciójáig iszonyatos erővel és energiával tarolja le a nézőteret, fékezhetetlen, gigantikus, csodálatos. És nem csak arról van szó, hogy hú, CGI, hű, óriásmajom, Jordan Vogt-Roberts (aki a felnőtté válásról szóló dramedyje, A nyár királyai után kapott jegyet egy 190 milliós monstrumra) ugyanis olyasféle intenzitással és intelligenciával rendez, amilyet legutóbb talán George Millertől láttam A harag útjában. A Kong vs. helikopterek jelenetben egymást követik a tökéletes beállítások, a zsigerien vad pillanatok, a méreteket, arányokat, szemszögeket kreatívan kihangsúlyozó képek, miközben a feltérképezetlen sziget királya lázálomszerű alkonyi fényben, a természet megtestesült, üvöltő düheként kaszálja le az égről a technológia rotoros ördögeit.

Én a majomra fogadok. 

Szóval: a Kong expozíciója a vietnami háborús háttérrel együtt valami egészen elképesztő, és ami mindaddig jó benne, abban azután sem kell csalódni. Míg a három évvel ezelőtti Godzilla talán ha összességében negyedórányi szörnyakcióval szolgált, itt, miután beindul a cselekmény, túlzás nélkül nem telik el úgy öt perc, hogy ne történne a vásznon valami hatalmas, ami ráadásul helyenként még félelmetes, sőt horrorisztikus is: végeláthatatlanul tombol a szörnyorgia (bár az említett helikopteres csörtét sosem sikerül felülmúlni).

Ha ennyi neked elég (és hát miért is ne lenne, elvégre mit várjon az ember egy óriásszörnyes kalandtól?), akár ne is olvass tovább, nem célom elvenni a kedved – meg fogod kapni, amire vágysz.

Szép kilátás, csak kicsit aggasztó. 

De ahogy az expozíciónak vége, és a Konggal való első találkozás túlélői szétszóródnak a szigeten, a film belassul, és kiütköznek a karakterproblémák (meg a logikai böszmeségek). Tudom-tudom, már szinte hallom is: „Bah, karakterek, mintha számítanának egy ilyen filmben” – de ha nem számítanak, miért van belőlük ilyen sok (már azon túl, hogy szörnyeledelnek), és miért próbálnak csak azért is úgy tenni, mintha számítanának? Már az említett Godzilla is főleg azon csúszott el, hogy a forgatókönyv folyton a tökéletesen sótlan és érdektelen Aaron Taylor-Johnsonnal pöcsölt a címszereplő helyett. 

Itt nincs ennyire eltolva a hangsúly, cserébe viszont valami egészen döbbenetes, szinte példátlan dologgal találjuk szembe magunkat: a két főszereplőnek (Tom Hiddleston, a vagány, brit exkatona és Brie Larson, a fotós) nincs szerepe. Ha kivesszük őket a filmből, nem jelentkezik hiányérzet, nem változik semmi. Hiddlestonnál legalább az illúziója megvan annak, hogy néha csinál valamit, szegény Larson viszont még látszólag sem több a kötelező jó csajnál. Kínosan nyilvánvaló, hogy mindketten pusztán azért vannak a filmben, hogy a sok idősödő, félőrült karakter közt legyen egy-két fiatal hús, akire jó ránézni. (Toby Kebbellnek – más néven Átlátszó Dramaturgiai Ürügy – mondjuk még ennyi se jutott.)

"Te tudod, mit keresünk egyáltalán ebben a filmben?" "Gőzöm sincs."

Mert igazán csak három karakter számít, ők meg a maguk módján mind be vannak kicsit csavarodva: John Goodman, az expedíciót szorgalmazó tudós, aki megrögzötten bizonyítani akarja a szörnyek létezését, Samuel L. Jackson, a vietnami háborúból épp visszatért katona, aki teljesen begőzöl Kongtól, és John C. Reilly (a film aduásza), a kicsit félbolond túlélő, aki három évtizede rohad a szigeten. Minden valamirevaló (emberi) konfliktus köztük játszódik le, az érdemi célok és motivációk mind velük kapcsolatosak. De mivel a forgatókönyv rákényszerül, hogy folyamatosan a Hiddleston és Larson nevű értelmetlen holtsúlyokkal foglalkozzon, ezek a potenciálisan remek karakterek is csak skiccek maradnak. Egyszerűen nem jut rájuk elég idő.

Pedig… pedig Sam Jackson maga is egy szörnyeteg. Egy szörnyeteg a sötétség szívében, Kurtz-üzemmódban. Egy vérben forgó szemű, katonáskodásba és öldöklésbe beletébolyodott megszállott, aki valóságos háborúba megy Kong ellen. Nem véletlenül kapunk pont ugyanolyan képeket, beállításokat róla, mint a hatalmas címszereplőről: szuperközeliket a szeméről, ahogy mérhetetlen dühvel és elszántsággal méregeti az ellenséget. Ha valaminek, hát a Kongnak kettejüknek, ennek a két (óriás)szörnynek a párharcáról kellene szólnia. Micsoda film lehetne! Mestermű, akár. De sajnos attól nagyon-nagyon messze van. 

Szörnyeteg és szörnyeteg. 

Persze amit az elején írtam, az továbbra is áll: a Kong látványos, lendületes és piszkosul eseménydús, néha pedig egészen nagyszerű. És nagy (gigászi) elszalasztott lehetőségek ide vagy oda, még az is mellette szól, hogy háborús/őrületes hangulatával és motívumaival markánsan eltávolodik az összes korábbi Kong-filmtől: majmolás (bocs) helyett határozottan a maga útját járja. 

PS: Aki látni akarja, hogyan próbálnak komplett óriásszörnyfilmes univerzumot csinálni a Kongból, maradjon a stáblista utánig. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!