Van egy óriási hátránya annak, ha egy termék aranytojást tojó tyúknak bizonyul, és többen őrülnek meg érte, mint ahányan nem - mégpedig a siker megismétlésének kényszere. Médiatermék esetében a kasszarobbantás újrázását egyetlen hajszálvékony mezsgye hiba nélküli abszolválása jelenti, hiszen nem üdvös, ha a végeredmény túl kevéssé üt el elődjétől, de az is szájhúzogatásra adhat okot, ha az almafáról lepottyanó gyümölcs a földre érkezvén már inkább uborka.
A japán Wit Studio pár évvel korábban belenyúlt a tutiba, amikor az Attack on Titan (Shingeki no Kyojin) mangasorozatból elkészítették annak anime adaptációját. Az Attack on Titan széles körben közkedveltté vált, a közönség pedig minden hibája ellenére csak úgy zabálta az óriásokat gőzkampókkal és méteres tapétavágókkal irtó katonák sztoriját. Ahogy azonban a mangaátiratokkal lenni szokott, elfogyott az alapanyag, pontosabban szólva az anime beérte a lassabb tempóban épülő-szépülő képregényt. Japánban ez korántsem ritka jelenség (de már nyugaton sem példa nélküli, lásd Trónok harca), ilyenkor az animestúdió nem esik kétségbe, hanem választ két út közül: vagy saját kútfőből izzad ki valami épkézláb kontinuitást, aztán lesz, ami lesz (erre a legszebb példa a Full Metal Alchemist, amelynek ráadásul a manga lefutását követően legyártották az eredeti sztoriját is Brotherhood alcímmel), vagy behúzza a satuféket, és kivárja türelmesen, míg újra lesz meganimálandó törzsanyag.
Az Attack on Titan esetében ez utóbbira került sor, azonban a folytatás időpontja olyannyira bizonytalannak tűnt, a rajongók pedig annyira ki voltak éhezve a sorozat hangvételére és hangulatára, hogy a stúdió remek piaci érzékről tanúskodva pótlás gyanánt a titános poszt-apokliptikus küzdelmeket zombikra cserélve igyekezett melegen tartani a vasat. Az eredmény a Kabaneri of the Iron Fortress (Kōtetsujō no Kabaneri) 12 epizódjában öltött testet, és annak ellenére, hogy külsőségeit, hangulatát, vizualitását, erőszakosságát letagadhatatlanul az Attack on Titanból meríti, minden más tekintetben elmarad ihletőjétől.
A két sorozat közötti párhuzam már csak azért sem erőltetett, mert az első epizód büszkén vállalja, milyen kreatív forrásból rakja le alapköveit: a helyszín egy gőzmasinákkal megbolondított feudális Japán, korabeli társadalmi berendezkedéssel és öltözködéssel; a civilizáció erődökbe húzódik vissza, miután visszacsúszik egy fokot a táplálékláncban; bárgyú óriások helyett ezúttal vasbevonatú szívvel rendelkező Kabanék, vagyis zombik fenik a fogukat emberhúsra; mind a koncepció, mind a zenei anyag terén a szorult helyzetből való felállás az alaptéma; és végül a leginkább szemet szúró aspektus maga a vizuális megvalósítás, a rajzstílus és a szemet gyönyörködtető színhasználat.
Félreértés ne essék, a Kabaneri of the Iron Fortress korántsem egy pofátlan koppintás, inkább az előd koncepciójának újrahasznosítása. Legalább ugyanennyi eltérést fel lehet sorolni (az erődök falai mögötti kuporgást felcseréli az erődvonatok mobilitására, amit szépen fűszerez meg a kötöttpályás haladás), így aztán megáll önmaga lábán is, az inspirációt megkapva már nincs szüksége apuci útmutatására, sőt, dacosan kiszalad a nagyvilágba, tettvágytól és bizonyíthatnéktól túlfűtötten, hogy majd ő jól megmutatja. És aztán az első utcasarkon zakózik egy orbitálisat.
Az első két rész piszoknagy erőbedobással érkezik, gyorsan felvázolja a világot, a szereplőket, megtudjuk, hogy a Kabanék szívét vasburok veszi körbe, és mivel ez az egyetlen gyenge pontjuk (mondjuk itt már elkezd rezegni a léc, merthát fej nélkül bajos az evés, meg ugye a mozgás is), az ipari forradalom ismeretlen lépcsőfokán megtorpant emberiség nemigen tudott velük mit kezdeni, amikor évekkel ezelőtt felbukkantak. Ilyenkor jönne a szokásos recept, megalomán falak mögé húzódni, ami be is következik, ám a vasúthálózatnak köszönhetően az erődök kapcsolatban tudnak maradni egymással, úgyhogy a sógun marad sógun, maximum a vonatokat muszáj felturbózni, úgy uszkve száguldó erődöket kalapálva belőlük.
A történet kezdetén az irritálóan idétlen frizurájú mérnök srác, Ikoma, aki fiatalon elvesztette a családját, éppen egy gőzzel hajtott kalapácsfegyveren dolgozik, amelytől a Kabanék hatékonyabb eliminálását várja, amikor egy erődvonat érkezik az állomására. Ebben még semmi szokatlan nincs, abban annál inkább, amikor Kabanék áradnak ki a vonatból, feldúlva a békés tengődést. Ikoma remek alkalmat lát gőzkalapácsának első éles tesztbevetésére, ami egy pozitív és egy negatív eredménnyel zárul: a fegyver új szabadalmi kérvény benyújtását vonná maga után (ha volna ilyen), azonban Ikomát megharapja egy Kabane, aki jó zombiszokás szerint azonmód el is kezd átváltozni. Csakhogy a fiút nem ejtették a fejére, így némi frankensteini közbeavatkozásnak hála félig ember, félig Kabane válik belőle: egy Kabaneri.
A támadás miatt a kevéske túlélő lakosságot evakuálják, így kerül szereplőgárdánk a Kótecudzsó nevezetű gőzmonstrum fedélzetére. Hercegnőtől és hűséges szamuráj testőrétől kezdve az elszánt masinisztán és a komikus, kövérkés jóbaráton át egészen egy másik, harcedzett Kabaneriig (Mumej) nagyjából található példa szinte minden animés archetípusra (igen, az erőltetett angol akcentusú gájdzsinra is). Mindegyikük aprólékos műgonddal és bámulatos részletességgel kidolgozott, színes… öltözékben virít. És nagyjából le is fedtük őket, mert a fizimiskájuktól és alapviselkedésüktől eltekintve üresek, mint egy kongó üzemanyagvagon.
Az anime első fele erre a társaságra fókuszál, ahogyan egyik elhagyatott és elpusztított állomástól haladnak a másikig. Elvileg megismerünk mindenkit, de ez a gyakorlatban kimerül a kényszerű útitárssá lett Kabaneriktől való félelem szajkózásában, illetve a felmerülő akadályok leküzdésében. A hatásos nyitány ettől a ponttól csücsül le a földre - sok AoT rajongó szíve sajdult fel egyszerre tavaly tavasszal, és ami ezután jött, arra nem is mertek gondolni. A Kabaneri of the Iron Fortress ugyanis a hatodik epizód után fogja magát és az eddigi, izgalmasnak félig-meddig nevezhető túlélős-utazgatós kabátját levetve átmegy valami egészen másba.
Minimális szpojlerveszélyt megkockáztatva: bejön a képbe egy Kabane-vadász vonat és vezetője, Biba, a Felszabadító (aki kinézetével a 90-es évekbeli animedivatot idézi meg). Biba a sógun számkivetett fia, aki elitharcosaival már 10 éve vonatozik fel és alá, ott irtva a zombikat, ahol lehet. Nos, a történet nem szarozik holmi időhúzással - ez valóban a javára írandó -, és Bibát egy igazi machiavellista, a Kabanékat eszközként használó, felfoghatatlan mértékű világégést óhajtó főellenségnek állítja be. Ezzel semmi gond nincs, amit az anime a második hat epizódban bosszúhadjárat címszó alatt elénk tár, az dicséretre méltó merészségről és kreativitásról árulkodik.
A sztori kerekei felpörögnek, az anime végre feszültté, energikussá válik, jót tesz neki a változatosság üde szele. Csakhogy minden korábbi konzekvenciát székestül, asztalostul kihajít az ablakon. Először is, bemond egy all-int Biba ultimate badass főgonosz státuszára, azonban fél epizóddal később már virítunk is, és kiderül, hogy egy árva döpárra épített blöfföt, ami persze, hogy nem jött be. A Felszabadító szerepe kimerül annyiban, hogy több tonnás szerelvényként zakatol át a részeken, ízzé-pozdorjává zúzva minden értelmet, ami eddig fellelhető volt. Hiába kapunk tőle egy pármondatos monológot, azt állítani, hogy az író a segge lyukából húzta elő a motivációját, még erősen dicséretszámba megy.
És nem ő az egyedüli, aki fejvakarásra készteti a nézőt, nem, minden egyes karakter szögre akasztja az eddig viselt jellemét, és hol így, hol úgy cselekszik. Talán egyedül Ikoma változik pozitív irányba, ami nagy szó, mert őt nehéz kedvelhetőnek nevezni, de legalább értelmes, érthető célok vezérlik. Ellentétben a család után vágyakozó, gyermeki lelkületű harcossal, Mumejjel, aki egy kis odafigyeléssel nagyszerű szereplő lehetett volna, azonban röhögésre késztető bemondásra kell elhinnünk, hogy ő akkor mostantól a pusztítás megváltandó instrumentje, méghozzá önszántából.
A hézagosan felépített világ (vonatozás közben keveset látunk belőle, utána meg megy le az egész a lefolyón) sajnos nem tudja egyben tartani a síneket, a Kabaneri of the Iron Fortress viaduktja kártyavárként omlik össze az elkapkodott fináléban. Hiába elismerésre méltóan feszes és tempós a sztori, az ütemek nem stimmelnek. Olyan, mint amikor kisöcsivel ülsz le játszani: neki természetes, hogy saját kedve szerint alakítsa a játék “valóságát”, és ad hoc dobálja egymásra a fordulatokat, ha vonatzúzó képességet akar, hopp, már van is neki, ha valaki irreálisan meghasonul önmagával, hát mit számít. Annyit, hogy a koherens történet így szétforgácsolódik, és a végére darabjaira hullik.
A 12 részes hossz ideális lett volna, ha a hangsúlyokat máshová helyezik, és még az elején eldöntik, hogy inkább az első hat epizód TWD-t idéző bolyongásait teszik a kirakatba, vagy röpke alapozás után rögtön sínt váltanak, és a világot lángokba borító Bibára terelik a reflektorfényt, esetleg bespájzolják egy második évadra. Így viszont kár a gőzért, mert hiába minden látványos akciójelenet, minden vizuálorgiába átcsapó hent-szekvencia, az a kevéske hangulatos elem (feudális Japánba oltott steampunk világ), a Kabaneri of the Iron Fortress két szék között a földre huppan. Még azt sem lehet rá kiróni, hogy középszerű, mivel amiben erős, abban bitangul, így még szomorúbb, hogy az erős kezdést követően az anime masszív erődvonata ilyen hamar kisiklik. No de sebaj, hamarosan jön az Attack on Titan második évada, remélhetőleg lesz mivel vigasztalódni.