Rengeteg tökölődés, időhúzás és bizonytalanság után a Nintendo tavaly végül leleplezte következő masináját, az asztali és kézikonzol hibridként beharangozott Switch-t. A gép az ígéreteknek megfelelően március elején meg is jelent.
1./ Kicsomagolás és összeszerelés
Amíg a Wii U-t nem nagyon sikerült normálisan pozicionálni, addig a Nintendo a Switch kampányával tanult a hibából, és az első reklámvideóval gyorsan és érthetően el tudták magyarázni, mi is az új konzol lényege. A Switch nem a nyers erejével és (egyelőre) sajnos nem is a szoftverkínálatával próbál vásárlásra csábítani, hanem egy ígérettel. Ennek lényege pedig, hogy aki kicsengeti a Switch bizonyos szempontból borsos árát, egy zökkenőmentesen az igényeihez alakítható, minden szempontból a maradéktalan játékélmény szolgálatába állított géppel gazdagodik. Az új konzol leginkább tehát egy híd a hagyományos asztali konzolok és a Nintendo erősségének számító zsebgépek világa közt. Mármost ha valaki azt mondja, hogy a kiotói székhelyű vállalat így akarja egyesíteni a vásárlóit, egyben megkönnyíteni a fejlesztést a saját maga számára is, az szerintem nem jár messze az igazságtól, ám ez itt és most, a mi felhasználói szempontunkból irreleváns.
A konzolnak már a dobozán is látszik a fent emlegetett hibridjelleg. A Switch jóval kisebb csomagolást kapott, mint annak idején a Wii U, de a sima Wii is kétszer ekkora kartonházzal büszkélkedhetett. A 3DS XL és New XL dobozai viszont éppen fele ekkorák. A kicsomagolás után még egyértelműbben látszik, hogy a gép nem egy masszív darab, sőt a kevésbé tájékozott vásárló magának a “gépnek” a beazonosításával is bajban lehet. A konzol ugyanis két fő részből áll: egy áramvonalasított, de így is elég vastag tabletszerűségből (még hűtés is helyet kapott benne) és egy állványból, amelybe ezt a tabletet bele lehet helyezni. A korai hírek még arról szóltak, hogy ez utóbbi hardveresen hozzájárul a teljesítmény növeléséhez, ám ez végül nem bizonyult igaznak. Olyannyira nem, hogy a Nintendo egy ideig még egy hajtogathatós kartonmegoldást is fontolóra vett ennek a darabnak a kiváltására, ami egy 110000 forintos kütyü esetén a legeufemisztikusabban fogalmazva is vicces megoldás lett volna. Sokkal jobban így sem jártunk, és ez az összetevő dizájn szempontjából a koncepció Achilles-sarka.
Az állvány három funkcióval bír, egyrészt tölti magát a konzolt, másrészt a képet a tévénkre lövi, harmadrészt pedig támasztó foglalatként szolgál. A legelső pillantásra is nyilvánvaló baj vele az, hogy randa, olcsó és igénytelen kinézetű. A Nintendo a Wii U óta ragaszkodik ahhoz, hogy a gép valamelyik összetevője úgy nézzen ki, mintha Észak-Koreából származna. A Wii U esetén a szerencsés darab az irányító volt, most pedig a foglalat kapta ezt a hálás szerepet. Túl az esztétikai szemponton használhatóságból sem vizsgázik túl jól a cucc, ugyanis képtelenség a tablet részt normálisan belecsúsztatni, ami miatt sokan számolnak be karcosodásról. Én egyébként ilyesmit nem tapasztaltam, de mondjuk nem is pakolászom túl sokat a gépet, főleg asztali konzol üzemmódban használom.
Maga az összeszerelés nem egy bonyolult feladat, szépen be kell dugni a HDMI csatlakozót és az áramellátást biztosító vezetéket a foglalatba, és lényegében készen vagyunk. A gép beállítását viszont tablet módban tudjuk elkezdeni.
2./ Joy-Con
Bár a gép kapott hagyományos irányítót is (igen szerény huszonkétezerért lehet külön megvásárolni), a hangsúly a moduláris irányítón, az úgynevezett Joy-Conokon van. A Joystick és a Controller szavakból alkotott új elnevezés első hangzásra mintha az egyik legismertebb női magazin olvasóinak világtalálkozóját jelölné, de ez ne tévesszen meg senkit! A két Joy-Con ugyanis a masina rugalmas átalakíthatóságának a kulcsa. Ha akarjuk, közvetlenül a tabletre csúsztatjuk őket, ha úgy tartja gusztusunk, rendes kontrollerré legózhatjuk össze, vagy akár külön-külön is használhatjuk a két darabot. Miután kimatekoljuk, hogy az egy-egy hátul elhelyezett gombbal miként tudjuk az irányítókat kiszabadítani az adott foglalatukból, gyorsan és kényelmesen alakíthatjuk az egész gépet a pillanatnyi élethelyzetünkhöz. A Switch-nek pedig végső soron ez a fő „selling point”-ja, ebből ered a neve is, és ezt az elképzelést hiánytalanul valóra is váltja. Az egyedüli szűk keresztmetszet a tablet akkumulátora lehet, ez ugyanis olyan két-három órányi erőteljes használat (mondjuk a Breath of the Wild futtatása) alatt teljesen lemerül.
A másik probléma, hogy a Joy-Conok töltését alapból csak úgy tudjuk megoldani, ha a kikapcsolt gépre rácsatlakoztatjuk őket. Persze 10000 forintért tudunk töltésre is alkalmas kontroller foglalatot vásárolni. Hát igen, a Nintendo határozottan nem egy Róbert bácsi.
3./ A szoftverkínálat
Ez a konzol megítélésének legszubjektívabb része. Alapvetően ugyanis elég gyér a játékkínálat, sőt ha felpillantunk az egyébként végre régiófüggetlen (legfrissebb nintendós élményem: nem kell magam írnek hazudnom) online piactérre, akkor is úgy tűnhet, mintha épp most ciánoztak volna. Az még hagyján, hogy az éppen elérhető kínálat nem túl izmos, de a kilátásba helyezett megjelenések sem feltétlen izgalmasak. A Splatoon nevű frappánsan nintendósított online shooter folytatása engem például tökéletesen hidegen hagy, a Mario Kart 8-at pedig Wii U-n már hülyére játszottam. Persze ez utóbbi igen nagy móka lehet, ha pár Switch tulajdonos a reklámban látott módon összeáll pár futam erejéig. Ezeken kívül be van lengetve néhány indie játék, amelyek már a kávéfőzőmre is megjelentek, viszont kétségtelenül akadnak köztük emlékezetesebb darabok (a Shovel Knight már megvásárolható, a The Binding of Isaac a közeljövőben érkezik). Megemlíthető még a 1-2 Switch, amely elsősorban a gép képességeit hivatott pár minijáték formájában bemutatni, és ha a nagy N csak egy hangyafasznyit kevésbé lenne sóher, a gép mellé csomagolja. És hát ott van az új Zelda.
A The Legend of Zelda: Breath of the Wild ugyan elérhető Wii U-ra is, de ez utóbbi konzol értékesített példányszámából következik, hogy azon a gépen nem fog túl sok vásárlóhoz eljutni. Ráadásul Switch-en magasabb a felbontás (1080p a 720p helyett) és jobb a képfrissítés. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legzavartalanabb élvezethez érdemes kézbe kapnunk (nem, nem azt) a konzolt: a tévére kilőve ugyanis néha csúnyákat zuhan a frekvencia. A Zelda csodálatos játék, lesz is teszt róla, ha a magam komótos módján végeztem vele, ez ugyanis az a sorozat, amelynek sosem rohanok a végigjátszásával, hanem beosztom, mint a méregdrága csokit.
Ennyiből talán látható, hogy jelenleg leginkább (értsd: kizárólag) az új Zelda miatt éri meg Switch-et vásárolni, tehát a kérdés az, hogy mennyire fáj a fogunk erre a címre (ami az eddig vele töltött húsz-harminc óra alapján az utóbbi tíz év talán legjobb játéka), vagy adott esetben mennyire elégszünk meg a némileg gyengébb, Wii U-ra kiadott verzióval.
4./ Gyerekbetegségek
A Nintendo elég időtálló konzolokat ad ki, a tíz év körüli Wii-m, a premieres Wii U-m, lekopogom, de hibátlanul működik ma is. A Switch megjelenését követően viszont meglepően sok hibáról panaszkodnak nem is kevesen. A karcolódásról fentebb már esett szó, de ezeken kívül a tablet résszel kapcsolatban elég gyakran számolnak be halott pixelekről vagy villódzásról és egyéb hibákról, amelyeket csak a csere oldhat meg. A Joy-Conok érzékelése sem az igazi, de erre várható egy javítás, ahogy az időnkénti teljesítményzuhanást is orvosolni fogja egy folt. Nekem egy igen érdekes hiba jutott: a pár hónapos 4K-s LG tévémre a Switch időnként kikapcsolt állapotban is váratlanul bejelentkezik. A készülék szerencsére nem vált ilyenkor csatornát, de egy felugró ablakkal jelzi, hogy a Switch ficánkol a HDMI 2-n. Ez azért elég zavaró, és a Samsung, illetve egyéb készülékeken is előfordul ez a probléma a fórumok tanulsága szerint. Jelenleg az egyedüli megoldás, ha lecsatlakoztatjuk a konzolt a tévéről, de egy javítócsomag elvileg ezt is megoldja majd. Reméljük.
Konklúzió:
A Switch a vállalt koncepcióját tökéletesen teljesíti, viszont a szegényes kezdőkínálaton, a kiforratlan szoftveres háttéren érződik a Nintendo sietsége, hogy még ebben az üzleti negyedévben mindenképpen szerette volna a konzolt megjelentetni. Kiforrottabb operációs rendszer kellene, és legalább pár erősebb belsős címet is jó lenne bepakolni a gép mellé a bevásárlókosárba (jelenleg úgy tűnik, hogy a Zelda után hosszú és kilátástalan dögvész következik): legalább egy Splatoon 2-re és egy Mario Odyssey-re szükség lett volna egy igazán markáns első benyomáshoz. Így viszont a Zelda-megszállottakon kívül a többség talán jobban teszi, ha vár egy olyan fél évet a vásárlással.