Tisztelt Bioware!
Engedjék meg, hogy kilétemet jótékony homály fedje, legyen elég annyi, hogy az Önök fogalmai szerint human male vagyok, azon belül magyar (ez olyasmi, mint a marslakó, csak bonyolultabb), többé kevésbé lawful neutral, hétfőtől péntekig berserker, hétvégente pedig az elfogyasztott szeszes italok mértékétől függően wild mage vagy shadowdancer (a statokat ne kérdezzék, évről évre egyre szarabb számokat hoz ki a re-roll). Ahhoz a generációhoz tartozom, melyet hazámban egy Disney-rajzfilm és egy elhunyt miniszterelnök köt össze, azaz az aktuális átlagéletkor-mutatók szerint sajnos többé kevésbé már a B-oldalt hallgatom. Ettől függetlenül a néhai G.B Shaw-val együtt vallom, hogy nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani – fontos ugyanakkor hozzáfűznöm, hogy egyre kevesebb türelmem van a két óránál hosszabb filmekhez, a tíz epizódnál hosszabb sorozatokhoz, a négyszáz oldalnál hosszabb könyvekhez, valamint a húsz órát meghaladó számítógépes játékokhoz.
Fentiek azért fontosak, mert rajongóként nagy várakozással tekintek a Mass Effect: Andromeda megjelenése elé, viszont elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne lehessen velem minden szart megetetni, pusztán egy cím alapján. Tudom, hogy relatív értelemben már későn, mindössze egy nappal a megjelenés előtt ragadtam billentyűzetet, de abszolút értelemben úgyis lesz rá alkalmuk - és ezt minden tiszteletem fenntartása mellett írom -, hogy a következő egy évben kiadandó usque 5-10 patch valamint 3-6 DLC előkészítése során figyelembe vegyék észrevételeimet.
Előrebocsátom, hosszan tudnám sorolni azt is, hogy mi az, amivel nem szeretnék újra találkozni az Andromédában – nem szeretnék pl. orrvérzésig bolygót szkennelni, hevenyészett galaxistérképeken Pac-Man–szerű fogócskát játszani, különböző liftekben hosszasan rezet baszni, valamint magyar kisvárosokról elnevezett terepjárókban tök üres bolygókat felfedezni -, de ezek zöméről már most tudni, hogy úgyis lesz benne részünk, másrészt jelen levelemben (jórészt) dicsérni jöttem, és nem temetni. Egyszóval, ha megengedik, teljes mértékben szubjektív és csapongó módon felidéznék néhány dolgot, amelyek miatt Shepard parancsnok kalandjai örök időkre bekerültek szívem egyik rejtett csücskébe, és amelyek miatt alapvetően pozitív tekintek az Andromeda elébe is - csak aztán győzzenek megfelelni az elvárásoknak.
Ha egy mód van rá, szeretnék az Andromédában csupa olyan karakterrel találkozni, mint amilyen Mordin Solus volt, az őrült szalárián, akinek csöppet sem sablonos életére („Have killed many, Shepard. Many methods. Gunfire, knives, drugs, tech attacks, once with farming equipment. But not with medicine.”), torokszorító önfeláldozására („Had to be me. Someone else might have gotten it wrong”) és legfőképpen unikális aranyköpéseire még biztosan hosszú ideig emlékezni fogok. Férfiasan be kell vallanom, videojáték kapcsán sosem álltam még olyan közel az elérzékenyüléshez, mint azon átvezető jelenet alatt, amelyben a törékeny doktor utolsó útjára indult abban a bizonyos liftben, és félelmét leplezendő egy Gilbert és Sullivan-kuplé átiratának dúdolásával bátorította saját magát. (No jó, elismerem...itt még csakugyan kitartottam, de amikor azután a házibuli után Shephard parancsnok megtalálta a hangszalagot, rajta az Amazing Grace-szel, valami mégiscsak belement a szemembe).
El kell ismernem, még ha az Önök által kitalált főhősök/főgonoszok nem is mindig hagynak mély nyomot az emberben, a mellékszereplők terén - Jan Jansentől kezdve HK-47-en és Sir Roderick Ponce of Fonderbottom the Magnificenten át Professzor Solusig – egészen lenyűgöző a kreativitásuk. Úgy vettem észre, az Andromeda kapcsán – a mindannyiunk előtt nyilvánvaló okból, nagyon helyesen – tartózkodtak attól, hogy mindenféle blődséget hordjanak össze a választás szabadságáról meg az univerzum sorsát befolyásoló döntések súlyáról, és ezúton megerősíteném én is, hogy erre csakugyan semmi szükség nincsen. Mi, egyszerű játékosok az évek során már annyiszor megmentettük a különböző pixeluniverzumokat, hogy ingerküszöbünket egyre nehezebben haladja meg egy újabb világegyetem gatyába rázása – de ha jól megírják a karaktereket, akikkel több tucat órát töltünk majd el, az ő sorsukat befolyásoló minden döntést komolynak és húsba vágónak fogunk érezni.
Utóirat: Hívják fel John Dreamert! Most!
“Kalahira, mistress of inscrutable depths, I ask forgiveness.
Kalahira, whose waves wear down stone and sand.
Kalahira, wash the sins from this one and set him on the distant shore of the infinite spirit.
Kalahira, this one’s heart is pure but beset by wickedness and contention.
Guide this one to where the traveller never tires, the lover never leaves, the hungry never starve. Guide this one, Kalahira, and he will be a companion to you as he was to me”.
Picit továbblépve: egy videojátékra is nyilvánvalóan igaz, hogy az egész ugyan több, mint a részek összessége, de a részek minősége mégis nagyban ki fog hatni rá. Különösen igaz ez a cselekményt amúgy csak minimálisan, vagy egyáltalán nem befolyásoló momentumokra: az ezekben megmutatkozó kreativitás és gondosság teszi átlagon felülivé a játékélményt. Jó néhány példát tudnék erre hozni a trilógiából (leginkább persze a második és harmadik részből), de ha csak egyet kellene kiemelnem, az Thane Krios utolsó imádsága lenne (lásd fentebb). A drell karakterét korrekt módon felépítették a második részben, de nem sok újat tettek hozzá a „spiritualista bérgyilkos” toposzához, és ez többé-kevésbé így maradt a befejező részre is - hogy aztán egyetlen jól irányzott mondattal jókora gyomrost vigyenek be a sztori azon pontján már rengeteg mindenen keresztülment, meghajszolt főhősnek.
Remélem, én már nem fogom megérni azt az időt, amikor egy könyvhöz a megjelenés napján kiadnak egy korrektúrázott példányt, s annak húsz fejezetéből külön-külön (esetleg szezonbérlettel) lehet majd megvásárolni mondjuk a harmadik, tizedik és tizenhatodik fejezetet. Mondhatja bárki, hogy ez marhaság, de nem is olyan régen még Önökről (és persze kollégáikról) sem feltételeztünk volna ilyesmit, hogy aztán olyan arcpirítóan ultrakapitalista gyalázatokkal szembesüljünk, mint a megvenni kívánt produktum árával szinkronba éppen csak nem kerülő Bioware-pontok, vagy mondjuk a Mass Effect harmadik részéből baltával kinyesett From Ashes.
Pedig - ha már muszáj elfogadnunk a dlc-k létezését - tudnak Önök, ha akarnak, bizonyíték erre a Kasumi – Stolen Memory, a Lair of the Shadow Broker vagy éppen személyes kedvencem, a Citadel-csomag. Ez utóbbi második fele arra is tökéletes példa, hogyan lehet feltenni a koronát százhúsz órányi csihipuhira egy kis chill outtal (hogy egy másik példát hozzak a konkurenciától: a Witcher III legmaradandóbb jelenetei között is van egy hasonló, a piálós, női ruhába öltözős, speciális képességeinket az út közepén fekvő tajtrészeg társunk felkutatására használós rész), és hogyan kell mindössze néhány rövidke párbeszéddel kiteljesíteni a jutalomjáték fogalmát. Egyszóval, ha már mindenképp zsebbe kell nyúlnunk, legalább érje meg az árát.
Utolsóként, de nem utolsósorban: a Daredevil sorozaton kívül eddig nem volt rálátásom a Johna Paesano nevű úriember munkásságára, de ha csak fele olyan jó munkát végez, mint Jack Wall, Sam Hulick, vagy éppen a …. nohát, itt van a nyelvemen….ja igen, az a Clint Mansell nevű csóka, már meg leszek elégedve. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy fenti uraknak és társaiknak egységesen magas színvonalú, ütős soundtacket sikerült összehozniuk. Alant beszúrok néhány linket, hogy pontosan mire is gondoltam:
Maradtam kiváló tisztelettel:
John Doe