Ahhoz képest, hogy a főhős a fináléban több tucatnyi gazemberrel száll szembe, megfelelve ezzel a nagy, végső csörtékkel/mészárlásokkal záró klasszikus szamurájfilmek követelményeinek, Inagaki Hiroshi híres Miyamoto Musashi-trilógiájának e középső darabjában minden egy csendes és ártalmatlan, elsőre már-már jelentéktelennek tűnő jelenet köré szerveződik.
Miyamoto egy „lélekcsiszolóhoz” viszi a kardját (merthogy a szamurájnak a kardja a lelke), aki azonban, hallván, hogy a vándorló szamuráj mások vére általi dicsőséget keres a pengéjével, megtagadja tőle a szolgálatait. Miyamoto dühösen elviharzik, de aztán megtorpan, elgondolkodik, visszamegy a férfihez, és megkéri, hogy gondolja át a döntését. A lélekcsiszoló ekkor meglátja benne a szellemi érettséget, az alázatot és a kiválóságra való törekvést, és úgy dönt, segít neki. Az első rész Miyamotója nem fordult volna vissza, a harmadik rész Miyamotója pedig eleve megfelelő hangot ütött volna meg a mesterrel. A Duel at Ichijoji Temple (Zoku Miyamoto Musashi: Ichijôji no kettô, 1955) a változás, a fejlődés, az igazi szamurájjá és igaz emberré válás rögös útjáról szól.
Inagaki trilógiája (részben Miyamoto saját műve, Az öt elem könyve alapján) valójában egyetlen film három részre bontva, így a középső darab önmagában szinte értelmezhetetlen. Csak az előzmény ismeretében érezzük át az egykor arrogáns, sőt szinte bestiális főhős mostani tartásának, szerénységének jelentőségét, csak így tudjuk értékelni önismeretét, amikor belátja, hogy bár nagy utat tett meg, még legalább ugyanakkora út áll előtte, és csak így vagyunk képesek méltányolni szándékát, hogy tovább fejlődjön – nem csak harcosként, mert annak már most is kiváló, hanem, és ez még fontosabb, ez mindennél fontosabb: emberként.
És ahogy az első részben, mindezt ezúttal is egy romlott közegben teszi. Akkor a háború jelentette azt a mocskot és értelmetlenséget, amelyen túl kellett nőnie, most pedig becsülettel, tisztességgel, szavahihetőséggel kell kontrasztot képeznie új ellenfeleihez képest. Miyamoto párbajok sorával finomítja harckészségét (a film egy ilyen, mesterien megkomponált jelenettel nyit, amelyben a főhős először használja a híres, általa bevezetett és tárgyalt kétkardos vívástechnikát), és konfliktusba kerül a kiotói kardiskolát üzemeltető híres Yoshioka-klánnal. Ekkorra a klán már csak árnyéka egykori önmagának: fiatal vezetője középszerű harcos és középszerű ember, és mint ilyen, nem képes kontrollálni sem a tanítványait, sem pedig a saját vágyait. Bár ő ragaszkodna a becsületes párbajhoz, az emberei tudják, hogy nem képes legyőzni Miyamotót – ezért tömegével rontanak a szamurájra, hogy csalárd módon leöljék, és megőrizzék az iskola hírnevét.
A Duel at Ichijoji Temple vezeti be a történetfolyamba Japán egy másik híres kardforgatóját, Kojiro Sasakit, aki 1612-ben halt meg egy párbajban Miyamoto kezétől (ezt a történetet majd a trilógia záró darabja meséli el). Kojiro szintén olyasvalaki, aki egyrészt a közeg romlottságát, másrészt a főhős ahhoz képesti nemességét hangsúlyozza ki. Nagyszerű harcos, de csak a dicsőség, a név, a győzelem érdekli, a tökéletességet pusztán a harci képességeken keresztül képes definiálni.
A sztori elején Miyamoto egyáltalán nem áll távol tőle, van azonban köztük egy lényeges különbség: Miyamoto hajlandó változni, sőt maga a változás a célja, annak rendeli alá élete minden aspektusát. Ő az egész lényére ki kívánja terjeszteni a tökéletességet. Ezért járja a kard útját, és ezért utasítja vissza újra és újra a nyomában reménytelenül járó Otsu szerelmét – annak ellenére is, hogy viszonozza a nő érzéseit. Miyamotót fenyegetések veszik körül: nem csak fizikaiak, hanem morálisak is. A becstelenség, a szerelem, az opportunizmus, a gazság, a könnyebbik út csábítása mind leküzdendő akadályok a lelki egyensúlyhoz vezető úton.
Mert a szamurájfilmek többségével ellentétben a Miyamoto Musashi-trilógia nem a külső, gonosz erők elleni harcról szól, hanem a spirituális tisztaság, a belső harmónia, az önfegyelem elnyeréséért vívott küzdelemről. Ahogy egy szerzetes mondja a főhősnek, kardja rettenetes erejét kegyelemmel, emberséggel, bölcsességgel kell tompítania. És bár a három filmből pont a Duel at Ichijoji Temple-ben van a legtöbb akció (Inagaki a némafilmkorszak óta forgatott szamurájfilmeket, ő volt az egyik első, aki az addig merev, kabukiszerű összecsapásokba dinamizmust vitt, és ez itt is meglátszik), ebben kerül sor Miyamoto nagy fordulópontjára is.
Amikor lecsaphatna a karddal, de nem teszi. Amikor visszafogja a benne tomboló bestiát, és a küzdelem hevében, véresen, szakadtan, félig megtörve is a visszalépést választja - annak ellenére, hogy egyetlen mozdulatra van rég áhított céljától. Akkor érzed először igazán, hogy nem csak egy nagy harcost, hanem egy nagy embert is látsz.
Toshiro Mifune arcán pedig ott van minden. Felemelt karddal, dühösen és megviselten közelít ellensége és a kamera felé… aztán a vonásai kitisztulnak. Ahogy elönti a béke, és leereszti a fegyverét, a kamera mélységes tisztelettel hátrál el tőle. Mintha Miyamato hirtelen akkorára nőtt volna, hogy már csak távolról illendő megfigyelni őt.
Nagy pillanat. Nagy film.