Páncélba zárt szellem – Nagyon látványos és NAGYON amerikai

Az eredeti manga és az abból készült anime rajongói leginkább a cikk alcímének második felét tartsák észben. Bár Rupert Sanders Páncélba zárt szelleme a cselekményét illetően nem feltétlenül tér el jobban a forrásműtől, mint az átlag hollywoodi feldolgozás (főleg eleinte – és hogy valójában mi is tekinthető forrásműnek, arra még visszatérünk), sőt, elődei rengeteg ikonikus jelenetét, beállítását, sztori- és karakterszálát megidézi, teljesen, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, szóval leírom inkább még egyszer: kurvára teljesen másról szól.

Látta valaki az 1956-os Godzilla, King of the Monsterst? Ez a két évvel korábbi, klasszikus japán Godzilla amerikai változata – a változatot itt úgy kell érteni, hogy az amcsik fogták az eredeti művet, kivágtak belőle bő negyed órát, azaz megkurtították az összes társadalmi-politikai-nukleáris témával, és leforgattak hozzá nagyjából ugyanennyi teljesen új jelenetet egy főszereplővé megtett kanadai színésszel (Raymond Burr, a Hátsó ablak gyilkosa), aki vészterhes hangon, mindent jó alaposan szájba rágva narrálja végig a filmet. Na, a 2017-es Páncélba zárt szellem ugyan egy teljesen új film, nem pedig egy barbár módon szétszabdalt és újra összefércelt korábbi, kicsit mégis olyan, mint az említett amcsi Godzilla – a ’95-ös anime parazitája, az eredeti minden jelentésétől megfosztott, jenkisített remake-e.

Remake – ez fontos. Ez a verzió ugyanis határozottan nem Masamune Shirow mangájának adaptációja, és ezt olyasvalakiként mondom, akinek tikkelni kezd a szeme, ha valaki remake-nek nevez egy filmet, csak mert egy olyan mű alapján készült, amelyet korábban más filmes is feldolgozott már (és aki legszívesebben seggbe rúgna mindenkit, aki összeállít egy „legjobb remake”-ek listát, és ráteszi pl. Carpenter The Thingjét). Bármi álljon is a stáblistán, Sanders és írói egyértelműen a mangát egyébként nagyon szépen és áramvonalasan a lényegévé csupaszító animéből indultak ki.

Amely anime a létezés és a tudatosság, a humán és a technológiai evolúció, illetve a gép és az elme összemosódásának, az emberi korlátok és (azzal együtt) jellemző attribútumok levetésének, az individuum jövőbeli létjogosultságának kérdéskörét taglalta egy hipnotikus-filozofikus hangvételű cyberpunk-akció keretei között. Persze ezek a témák és műfaji-stilisztikai elemek már nem annyira újak, mint annak idején, ezért valahol érthető, hogy a hollywoodi boszorkánykonyha gyorskajálda más üstben forralta a sztorit – abban, amelyben mostanság mindig szokta, és amelyből kikerülve minden ugyanolyan ízű, ugyanaz van benne, és ugyanúgy néz ki.

Na jó, ezúttal legalább az utóbbi vitatható. A reklámfilmesként indult Rupert Sandersnek van némi érzéke a vizualitáshoz (a Hófehér és a vadász bőven nem az ő rendezése miatt volt rossz), és a díszlet- meg a látványtervezők is kitettek magukért. A cselekmény helyszínéül szolgáló ázsiai metropolis simán néz ki olyan jól, vagy akár jobban (grandiózusan, változatosan, neonfényesen), mint a ’95-ös animében, és az akciók dinamikájával, koreográfiájával sincs baj. Plusz, whitewashing ide vagy oda, a Fekete Özvegy és az Under the Skin idegenjének egyfajta amalgámját hozó Scarlett Johansson is mindent megtesz, hogy soványkára írt karakterébe életet leheljen – kemény, harcos amazonként és sebezett, megvezetett áldozatként is hiteles. Továbbá: Pilou Asbæk meggyőző Batou, Kitano a „cool as hell” szótári definíciója (különösen, amikor előveszi a hatlövetűjét), csak szegény Juliette Binoche-sal bántak el: szerepe szerint ő a Két Lábon Járó Expozíció – néha felbukkan, elmondja, amit tudni kell, aztán eltűnik.

Viszont semmi más nem működik. Ez az Őrnagy nem az Őrnagy, hanem egyszerűen csak egy új Robotzsaru, vagy akár csak a tipikus „amnéziás szuperügynök”, akitől elvették a múltját, átverték, kihasználták, de most rájön az ellene szőtt összeesküvésre, és elindul, hogy kinyomozza az előző életét (flashbackek!), és megbüntesse a felelősöket. Felejtsd el a Bábjátékost és mindent, ami vele jár: felvillannak ugyan az olyan motívumok, mint az elmék megszállása és manipulálása, az új létformák kifejlődésének lehetősége, de csak mellékesen, nagyjából olyan fan-service jelleggel, ahogyan a nagy előd egy-egy vizuális momentumát kreálják újra, hadd higgye pár másodpercig a rajongó, hogy kapott valamit a pénzéért. 

Minden, ami számítana, minden, amiről egy Páncélba zárt szellemnek szólnia kellene, puszta díszletté degradálódik a generikus történetvezetésben: fegyver vagy, menj oda, és lövöldözz, hű, nézd, micsoda vállalati/kormányzati összeesküvés. Klisék, suta fordulatok, szentimentalizmus és üres karakterek. Ja, és persze eredettörténet, mert az mindenek felett áll. Nem lenne ez jobb akkor sem, ha más cím alatt futna (ha nem ismered az eredetit, akkor is legfeljebb egy szépen becsomagolt tucatfilmet kapsz), csak úgy kevesebb rajongó vetné rá magát habzó szájjal.

Ha összevetjük ezt a filmet az animével (vagy a mangával), gyönyörűen világossá válik az amerikai és a japán szemléletmód közti különbség. Az eredeti univerzális, mindenkit érintő, az egész létezést átható dolgokról szól, az új verzió meg egy belevaló hősről, aki ártatlanokért aggódik, kutyákat etet, macskákat simogat, keveset mosolyog, és tűzön-vízen-gazembereken át keresi önmagát, hogy teljes és boldog lehessen. Mert csak az én számít, semmi más, énénénénénén (ld. még az említett Godzilla-filmeket – de a gondolatmenet működik a legutóbbi két Godzillával, a ’14-es amerikaival és a tavalyi japánnal is).

És amikor a finisben a lehetőségek katartikus határtalanná nyílása helyett („the net is vast”) megkapjuk a tipikus háztetős szuperhőspózolást, már csak arra tudunk gondolni, hogy: az isten szerelmére, ne engedjétek nekik az Akirát!!!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!