A Shin Godzilla (2016) közepén van egy pusztításjelenet, amely valószínű, hogy a óriásszörnyfilm-történelem legjobb pusztításjelenete. Újgodzilla, ez a végre valóban groteszk monstrum - nem nevetséges, nem anakronisztikus - a beléből előáradó radioaktív lézerrel kerületeket tesz a földdel egyenlővé, a hátán izzó pikkelyekből pedig színpompás halálsugár-csokrot fröcsköl szerteszét. Teszi mindezt éjnek idején, egy olyan világváros közepén, amelyből a jónépet evakuálták, csak a szörny és a katonaság maradt - az éjszakában az apró emberek jéggé dermedve néznek szembe a pompás, a tűz vörösét és az atomerő hupililáját(?) pulzáló szörnyistennel. Az élénk színek nem kergetik szét a sötétet, sőt: belé karolva fenyegetik az emberiséget. Mini-apokalipszis.
Szó szerint lélegzetelállító jelenet.
Ami viszont körülveszi, a film többi része, az csöppet problematikus. A Shin Godzilla, hogy ősmagyarosan fogalmazzak, “reboot”, újraindítás, újragondolás, az 1956 óta trampoló Godzilla újraélesztése. Az uccsó japán Godzilla-film Ryuhei Kitamura 2004-es Godzilla: Final Wars-a volt, amely sikeresen meg is akasztotta a szépreményű rendező karrierjét. Tizenkét évnek meg egy totálisan felejthető amerikai Godzilla-filmnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az atomrajongó gyík visszaslattyogjon Japánba.
Míg Kitamura munkája egyetlen hatalmas, komolytalan kaijubirkózás volt, amelybe eljöttek vendégszerepelni Godzilla korábbi ellenfelei, addig Shinji Higuchi és Hideaki Anno közös, 2016-os filmje egy markánsan másféle alaphangulatot teremt meg. Amennyire komolyan egy efféle lehetetlen szituációhoz hozzáállhatnak a kormányerők, annyira komolyak a Shin Godzilla jobbára bürokrata hősei - politikusok, apparátusuk, illetve mindezek alantasai és felettesei.
A Shin Godzilla az első, a hirosimai és nagaszaki atombomba-robbantás rémálmából ébredező Japán kótyagosságát felitatni igyekvő Godzilla-film csapatainak hatékonyságát hozza: mindenki hőse a filmnek, mert a társadalomnak egy effajta, felfoghatatlan mértékű veszély elhárítására egyként kell moccannia. A Shin Godzilla azonban már nem a II. világháború traumacsapja, hanem a fukusimai pokol és az állandó cunamiveszély szüleménye. Mikor Gozdilla először kimerészkedik a partra, formája nevetséges, kiforratlan, bár már ekkor is pusztító - bugyogó őserő, amelyből még valami, a jelenleginél is borzalmasabb fejlődik majd ki. Autók és hajók százait tolja maga előtt, mint a cunami, kopoltyújából pedig mérgező, radioaktív dzsuva szivárog. Aztán mikor eléri kifejlett formáját, semmi sem áll meg előtte: sem épületek, sem hadseregek.
Shinji Higuchi korábban (többek közt) az Attack On Titan filmadaptációját rendezte, Hideaki Anno pedig (szintén többek közt) a legendás Neon Genesis Evangeliont. Anno hatása, rangimádata abban is megmutatkozik, hogy a japán államgépezet öt másodpercenként feltűnő apparatcsikjainak a képernyő aljára mind odaíródik a neve és pozíciója - ez egyfajta pszeudo-dokumentarista fílinget akar a filmnek kölcsönözni, de már tíz perc után is rendkívül idegesítő, másfél óra után pedig egyenesen őrjítő.
Persze ha egy bármiféle politikai rendszer döntésképtelenségére rájátszó szatíraként fogjuk fel a Shin Godzillát, akkor érthető e stilisztikai tobzódás. Godzilla első megjelenése nyomán nyikorogva indul be az államgépezet, a csúcson levők félnek a radikális húzásoktól, a középkategóriás karrieristáknak meg semmi sem fontos saját jövőjük pátyolgatásán kívül. Borzalmas dolgoknak kell történnie, hogy ennek a rengeteg pártfunkciónak az impotenciája döntésnemző-képességbe forduljon. Van, amelyiknek sikerül felfejlődnie, akiknek meg nem, azok meghalnak.
A Shin Godzilla, vélhetően félszatíra volta miatt bénítóan túlbeszélt film. Az államgépezet lassú eszmélésének ábrázolása így lesz plasztikus. A pusztítás betétei emiatt már-már felüdülésként hatnak. Godzilla maga döbbenetes szörny, a 31 részből álló filmszéria leglenyűgözőbb kajdzsuja: vérfagyasztó, szinte tapinthatóan gonosz őserő - na de hogy lehet egy természeti erő gonosz? Hát így!
Csak ne pofáznának annyit körülötte.