Az ősi neandervölgyi bölcsesség szerint nem a fegyverek
ölnek embereket, hanem az emberek ölnek embereket. Esetünkben pontosabb lenne így:
az ostobaság öl embereket. Persze az ostobaság meg az emberekből ered, amivel
visszajutunk az eredeti állításhoz, a differencia mégis lényeges. A Kereszttűz
(Free Fire, 2016), Ben Wheatley és Amy Jump hatodik közös filmje, tele van
kakaskodó, agresszív és aljas kis idiótákkal, akik már akkor is épp elég nagy
seggfejek, amikor még csak a pofájukat jártatják és a puszta kezükkel
hadonásznak. Képzelheted, mi lesz itt, amikor előkerülnek a fegyverek.
A történet végtelen egyszerűsége (két banda találkozik egy bezárt bostoni gyárban, 1978-ban, egy szaftos kis fegyverüzlet lebonyolítása céljából, és a dolgok ronda irányt vesznek) nem árul zsákbamacskát: az expozíciót leszámítva a másfél órás játékidő egyetlen kreatívan és röhejesen elnyújtott akciójelenettel szolgál. Az egyik oldalon a vevők, az IRA nehézfiúi (többek közt Cillian Murphy és természetesen Michael Smiley), a másikon meg az eladók, az amerikai fegyverkereskedők (köztük Sharlto Copley és Armie Hammer) állnak, köztük pedig ide-oda ingázik a közvetítő, az egyetlen csaj a társaságban (Brie Larson) - és ezek az emberek megállás nélkül szórják egymást verbális sértésekkel és acélköpenyes jellemhiba-korrigálókkal.
Wheatley nem is elsősorban az akcióra megy rá: persze miután a fegyverek dörögni kezdenek, nagyjából el se hallgatnak a stáblistáig, de az amúgy gondos tervezéssel lebonyolított, maratoni tűzharcban sokszor teljesen átláthatatlan, hogy éppen ki hol van és kire lő, és ez érezhetően része a koncepciónak. A kaotikusság a film minden más aspektusát is markánsan uralja, vegyük akár az egyes szereplők motivációit (van, aki mindenkit át akar verni, van, aki csak ki akar keveredni a balhéból élve, van, akit személyes elszámolnivaló hajt), akár az exponenciálisan növekvő sérülések számát (Wheatley egyáltalán nem siet a karakterek kinyírásával, viszont már az első lövöldözés után van vagy két golyó szinte mindenkiben).
A Kereszttűz vezérelve az abszurditás.
A gengszterek és az IRA-terroristák sántikálva, porban kúszva, jajgatva és panaszkodva, sérült egójukat simogatva, elszakadt zakójuk miatt picsogva, esetlenül lődöznek egymásra, és az ember szinte már várja, hogy balról bebotladozzon a képbe Buster Keaton, átessen az egyik morgó sebesülten, és üldözőbe vegye elguruló kalapját a repkedő golyók közepette. A Kereszttűz kapcsán biztos sokat fogják emlegetni a Golyózáport (a veszett komikum miatt) és a Kutyaszorítóbant (a raktárépületes mexican standoff miatt), de Wheatley filmje tényleg inkább egy pofátlanul laza slapstick-mészárlás, egy felhőtlenül gonosz akciófilmes burleszk.
Ebbe a képbe tökéletesen beleillenek a szépen kikerekített, színes karakterek is. Bár akad köztük egy-két komolyabb arc (mint Murphy és Hammer), a társaság leginkább nyomorult, kárörvendő, pitiáner kis faszkalapokból áll, akikkel kapcsolatban nagyjából odáig jut az érzelmi invesztációnk, hogy mekkorát röhögünk, amikor bekapnak egy-két golyót - illetve ha valaki éppen kezdene tűrhetetlenül szimpatikussá válni, a forgatókönyv általában meglép valami szemétséget az ügy érdekében.
A Kereszttűz érdekes állomás az utóbbi években durva és fajsúlyos filmekkel (hol sikeresen, hol sikertelenül) próbálkozó Wheatley és felesége/alkotótársa, Jump életművében – de ha a műfaj és a légies könnyedség ki is lóg belőle, a kivitelezés módja nem, az ugyanolyan elegáns, precíz és míves, ahogy azt tőlük megszokhattuk. Garantálom, hogy mostanában nem fogsz ehhez hasonlóan jót mulatni egy rakás ember erőszakos halálán.