Borbíró Andris: A horrorvígjáték a legnehezebb műfajok egyike - a nevetés feloldja a félelmet, a horrorfilm műfaji eszköztára - történetelemek, szereplők, díszletek - pedig gyakran gyerekesen közönséges vagy gusztustalan viccekre ingerlik a komikumigényeket kielégíteni vágyó készítőket. A Shaun of the Dead a rettentően kevés kivétel között is kiemelkedő remekmű, megoldása a fenti problémára a következő: viccei (kevés, és olyankor is kedvesen bumfordi testi humortól eltekintve) frissek, pörgősek és intellektuálisak (komoly Spaced-örökséggel), a horror-komponens pedig nem elsőfajú ijesztgetésre épül - és mindezt imádni való posztmodern játékossággal, valamint önreflektív és műfaji alapművekre történő, példás önuralmú (sosem túlhangsúlyozott) kikacsintásokkal prezentálja. Egyszerűen egy szállóigékkel és többszörösen rétegelt beszólásokkal dugig tömött zsenialitás az egész! (Nem is sikerült később felérnie a Wright/Pegg-duónak.) Egyébként az egyetlen film, amelynek az OST-je is annyira profi, tömény és szerves egész, hogy egyes számok kicsipegetése helyett egészben végighallgatom, és általa "újranézem" a filmet audióban.
Elmeboy: Az Edgar Wright – Simon Pegg páros finoman szólva is rejtélyes: adott egy ízig-vérig, önmagát is geeknek valló kreatív duó, amely ráadásul nem röstell minden egyes megnyilvánulásával nyakig gázolni a referenciákba, sőt, ki is forgatni azokat, de valahogy mégsem találják fejen a közmondásos szöget. Ahogy Pegg, vagy a korábban elmaradhatatlan haverja, Nick Frost sem vicces igazán sohasem komikusként: az egészben pont az a furcsa, hogy minden erőlködésük ellenére szimpatikusak és szerethetőek tudnak maradni. Ez a hallgatólagosan a legjobb horrorvígjátékok panteonjába emelt Shaun of the deadre is igaz. Nyilván nem az én véleményem lesz a mérvadó, de a film szerintem nem igazán találja el a jól látható, mi több, melldöngetve hirdetett célját. Abszolút helyén van a szíve, rendesen összerakták, lehet sejteni, hogy mit akart, de egyszerűen nem működik. Nem vicces, maximum aranyos. Nem ötletes, maximum átgondolt. Szimpatikus. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám rá, hogy gyáva.
De nem akarok, mert a Shaun egy nagyon is szerethető és jól megcsinált film. Hogy szükség volt-e a zombizsáner ilyetén kifigurázására egy évtizede, vagy hogy általában van-e értelme ennyire kipécézni egy-egy alműfajt bármi különösebb hozzáfűzni való nélkül, nem tudom, mindenesetre Peggék itt is (A Hot Fuzz és a The World's End mellett) tisztességgel elvégezték, amire vállalkoztak. A Shaun pörög, nézeti magát, olykor még fel is röhög közben az ember, aztán meg úgy kapcsolja ki, hogy látott egy szimpatikus zombivígjátékot. Mondom, a filmmel semmi baj nincs – azzal már annál inkább, hogy hová helyeztük. És ezzel akkor egyúttal az úgynevezett geekségen és saját magunkon is (ön)kritikát gyakoroltam.
Nagy Krisztián: Röstelkedve vallom be, de Simon Pegget csak a Shaun of the Deadben fedeztem fel magamnak, korábban teljesen ismeretlen volt számomra mind a neve, mind az ábrázata. Azóta persze bepótoltam minden hiányosságot, kezdve a Spaced proto-komédiájával az olyan, máig is kevésbé ismert munkákig, mint a zseniális bábfilmbetéttel feldobott A Fantastic Fear of Everything. Mégis a Shaun a csúcs: a mai napig nem állom meg vigyorgás nélkül azokat a jeleneteket, amelyekben Shaun félálomban botorkálva nem tudja megkülönböztetni a körülötte sertepertélő zombikat a napi rutinjukat végző kisemberektől, vagy amikor bakelitlemezekkel próbálják távol tartani a rájuk rontó oszladozó támadójukat, és amikor a végén megmutatják, hogy a találékony emberiség hányféle módot képes találni a zombik létezésének beépítésére a továbbra is kicsinyes és szánalmasan hétköznapi életükbe. A Cornetto-trilógia első része térdig gázol a popkulturális referenciákban, tocsog a zombibelsőségekben, ráadásul kifigurázza az összes műfaji klisét, hogy a végén még egyszer fityiszt mutasson a felelősségteljes felnőtté válásnak.
baski sándor: A kollégák szerint a Shaun a zombi műfaj kifigurázása, de nincs igazuk. Papíron persze valami ilyesmi történik, Wrighték egy mérlegképes könyvelő precizitásával pipálják ki sorra a zombizsáner szabályait, de nem a gúnyolódás vagy a könnyű ZAZ-típusú poénok lecsapása céljából. Wright, Pegg és Frost mindig is rajongói üzemmódban működtek (ha kinyitjuk a szótárt a „geek”-nél, az ő közös fotójukat fogjuk látni), értik, tisztelik, lélegzik ezt a közeget, pontosan ezért képesek úgy „parodizálni”, hogy közben megmaradnak az adott műfaj keretei között.
A Shaun semmivel sem mond kevesebbet a társadalmi viszonyokról, a kollektív elhülyülésről, mint a klasszikus Holtak hajnala és folytatásai, csak amíg Romero mester kívülről (ha úgy tetszik egy morális piedesztálról) kritizált, addig Peggék egyes szám első személyben élcelődnek – nem a műfajon, hanem elsősorban saját magukon. A Shaun közben persze blődli is, jobb és még jobb gegekkel (és néhány laposabbal), de amíg a Vaskabátok vagy a Világvége esetén joggal lehet azon morfondírozni, hogy sikerült-e elég jól belőni az arányokat, a Cornetto-trilógia első részével kapcsolatban ez nem lehet kérdés. A Shaun minden idők legviccesebb és legokosabb zombimozija.
Forgács W András: Csatlakozom Sándorhoz: a Wright-Pegg-Frost tirász és játszópajtásaik munkássága messze több, mint műfajparódia vagy vígjáték: a kültelki srácok újrajátsszák kedvenc amerikai filmjeiket, mindezt pedig nem csak valódi problémákkal küszködő hús-vér karakterekkel, de alapos filmes műveltséggel együtt. És a helyszín nem véletlenül marad Nagy Britannia - noha a Kárpát-medencéből úgy tűnhet, hogy Hegyeshalomtól Nyugatra minden ugyanaz a megnyugtató, jólétben és szabadságban üldögélő napsugaras vidámság és szín, a valóságban azonban Birmingham Alsó lakói is ugyanolyan messzinek érzik magukat Los Angelestől, mint a pestszentlőrinciek. Napi nyomoruk, leharcolt buszaik és értelmetlen munkahelyeik ugyanannyira érződik provinciálisnak és irrelevánsnak számukra, így aztán a kontraszt - a kisrealizmusba hajló brit valóságba beleékelődő műfaji film - ugyanúgy működik.
Nyilván segít a két nemzetet elválasztó közös nyelv, különben az Egyesült Államok hálás közönsége bottal sem piszkálta volna meg. Edgar Wright mesteri vizuális koncepciója képes kiemelni a leghétköznapibb, legbanálisabb cselekvést - ki más forgatta volna le egy aszpirin-pezsgőtabletta bevételét akciószekvenciaként -, de úgy, hogy egy percig sem tűnik önfényezőnek, nem akar lehengerelni filmes tudásával. A Shaun of the Dead az első kockájától az utolsóig megáll a saját lábán előképek ismerete nélkül is - ellentétben az utóbbi tíz év magát posztmodernnek és tabudöntögetőnek tartó filmjeivel.
TheBerzerker: A mai napig él (vagyis inkább nem él) bennem az az emlék, amikor szeretett sportcsarnokunk leégett. Miért? Mert képes voltam elmenni a lángoló épület és a szirénázó tűzoltóautók között egy olyan rutinszerű, mindennap bejárt útvonalon, egy olyan totálisan kikapcsolt tudati állapotban, hogy észre sem vettem, mi történik körülöttem. Ez az emlék minden alkalommal eszembe jut, amikor látom az “agyhalott” éber-kómás Shaunt szlalomozni az őt körbevevő zombitömeg közepén. A Shaun lenne a legjobb horrorvígjáték széles e planétán? Nem! De, hogy a 2000-es évek után nem készült jobb, ügyesebb, okosabb, az tuti! Nem csak azért, mert saját biztonsága érdekében olyan akadályokat emelt maga elé, amelyeket könnyedén meg is ugrott, vagy azért, mert a belőle csöpögő geekség tudatos, és a végletekig átgondolt, hanem azért, mert hiteles és őszinte. Annyian próbálkoztak már homage-be burkolt múltidézéssel, hogy abba belegondolni is felesleges, és annyiban buktak bele, hogy az rettenetes! Így hát szinte kötelező értékelni, ha valaki képes kiemelkedni ebből a tömegből. A kedvenc triónk márpedig csípőből képes rá -bárhol és bármikor!