Szegény madárijesztőknek sosem jutott valami nagy hely a
horror panteonjában. A szellemek, vámpírok, farkasemberek és hasonló,
nagy formátumú rémek mellett legfeljebb figyelemért hiába áhítozó kisinasok
lehettek, amely pozíciójukon az sem segített, hogy a legjobb hozzájuk köthető
film egy 1981-es tévés produkció. Ez ugyan kivívott magának némi kultstátuszt,
tehát megvannak a lelkes tisztelői, de a szélesebb közönség számára szinte nem
is létezik.
Pedig a Dark Night of the Scarecrow a korához képest meglepően progresszív, és még a nyilvánvaló televíziós korlátok sem tudták szárnyát szegni – története alapján egy buta slasherre számítanál (elvégre a buta slasherek aranykorában készült), pedig ennél jóval többről van szó.
Kezdjük azzal, hogy a főszereplője – jobb híján – egy gusztustalan, középkorú, pedofil férfi, Otis (Charles Durning viszi az egész filmet), aki viszkető ujjú társaival agyonlövi az értelmi fogyatékos Bubbát. Azt hiszik ugyanis – tévesen –, hogy Bubba megölt egy kislányt. Mire kiderül az igazság, már késő, a szerencsétlen flótás tucatnyi golyóval a testében szikkad a napon, egy mező közepén, madárijesztőnek öltözve (merthogy így próbált elbújni üldözői elől). A bíróság felmenti a négy gyilkost, de Bubba anyja figyelmezteti őket: a törvényen kívül vannak más hatalmak is, melyek számon kérhetik rajtuk tetteiket. És nemsokára el is kezdenek hullani. Szépen, sorjában.
A Dark Night of the Scarecrow története végtelenül primitív: a brutálisan erőteljes nyitójelenetben elkövetett gaztettet (Bubbának a madárijesztő maszkja mögött halálfélelemtől tágra meredt szeme felejthetetlen) a következő egy órában valaki vagy valami módszeresen és kegyetlenül megtorolja, és még csak a lehetősége sem merül fel annak, hogy ez a bosszúhadjárat kudarcot vallhat. Adott a befejezés, és adott a tettes személye is, bármilyen elegáns és visszafogott eszközökkel igyekszik is homályban tartani utóbbit a rendező (a tavaly elhunyt regényíró, Frank De Felitta). Na meg a cím egyébként is enyhén szólva árulkodó.
Viszont az atmoszféra nagyszerű, a horrorjelenetek pedig vértelenségük ellenére is zseniálisak. 1981-ben már túl volt a világ a Texasi láncfűrészes mészárláson, a Halloweenen és a Péntek 13-on, úgyhogy a slasher teljes erővel lódult neki, hogy a következő évtizedre átvegye a hatalmat a horrorműfaj fölött. A gore egyre merészebb és durvább lett, ám egy tévéfilm nem dobhatta úgy a lovak közé a gyeplőt, mint egy vászonra szánt hentelés – De Felitta pedig a javára fordította a korlátokat.
Nemcsak a kivégzések szaftos részleteiről maradunk le, de egészen az utolsó jelenetig még az elkövetőből, a titokzatos szörnyetegből sem látunk semmit, legfeljebb csak a szalma baljós sercegését halljuk a sötétben. Sőt, a klasszikus slasher mészárosaival ellentétben ez a rém nem közvetlenül öl: pszichológiai hadviseléssel manipulálja áldozatait és környezetüket, és ezzel egy megfoghatatlan, misztikus erővé válik, amely ellen nem lehet harcba szállni, amely elől nincs menekvés (bár azon lehetne vitatkozni, hogy egy ember bezárása egy magtárolóba, majd a tároló elárasztása mennyire számít „közvetett” módszernek).
És ez így van rendjén: a négy tahó, ostoba gyilkos mind megérdemli a sorsát, egy szemernyi szimpátiára sem számíthatnak a nézőtől. Különösen igaz ez Otisra, akinek, pedofil hajlamaiból kiindulva, megvoltak a maga aljas hátsó szándékai Bubba megölésére a képmutatóan hirdetett „jogos igazságszolgáltatáson” túl.
A slasher a ’80-as években, a kultikus alakokká vált maszkos őrülteknek hála gyorsan eljutott arra a szintre, ahol a néző már nem szurkolt a kések elől visítozva menekülő lányoknak, hanem egyenesen elvárta, hogy a mészáros lekaszálja őket – lehetőleg minél látványosabban. A Dark Night of the Scarecrow ennek a bűnös élvezetnek teremt korai és legitim alapot azzal, hogy az áldozatok középkorú, perverz, gyilkos férfiállatok. Alig várjuk, hogy stílszerűen bedarálja őket valamelyik saját farmgépük, és morális kételyek ezúttal még csak véletlenül sem merülnek fel: szóval teljes erővel tombol a horror felszabadító hatása.