Judgment Day and Other Stories - Sci-fi esszencia az 50-es évekből

Nem gyöngyözhetnek izzadságcseppek az arcán! Ez volt Charles F. Murphy, az amerikai képregények cenzúrabizottsága, vagyis a Comics Code Authority (CCA) atyaúristenének ítélete Al Feldstein és Joe Orlando Judgment Day című, hétoldalas sci-fije kapcsán, 1955-ben. A szóban forgó sztori eredetileg bő két évvel korábban jelent meg a Weird Fantasy 18. számában, de a CCA akkoriban még nem létezett – a képregényesek szabadon, mindenféle cenzúrától mentesen ábrázolhattak erőszakot, szexualitást, bűnöket és társadalmi tabutémákat. Ez az ötvenes évek közepén változott meg, amikor többek között Fredric Wertham Seduction of the Innocents című, a képregényeket mint az ifjúság megrontóját ostorozó, hírhedt könyvének hatására még a Kongresszus is vizsgálatot indított az ügyben. Elsődleges célpontjaik az olyan krimi- és horrorképregények voltak, mint a Crime Does Not Pay vagy az EC Comics szinte összes kiadványa – köztük az említett Weird Fantasy. A képregényipar a nyomás hatására végül kénytelen volt létrehozni egy saját cenzúrabizottságot (mert egy külsővel nyilván rosszabbul járt volna).

A Judgment Dayben nincs erőszak, nincs borzalom, nincs bűn. Hogy akkor miért akasztotta ki a CCA-t, és mi ez az egész a gyöngyöző izzadságcseppekkel? A képregény főhőse egy asztronauta, aki az emberiség által teremtett robotvilágokat járja, hogy tudományos és morális szempontból megvizsgálja a fejlődésüket, és ha elégedett az eredménnyel, átadja nekik a Föld minden tudását, és befogadja őket a Nagy Galaktikus Köztársaságba. Miután azonban kiderül, hogy a vizsgált világon a narancsszínű robotok diszkriminálják a kék színű robotokat („kékvárosban” élnek, a buszon csak hátul ülhetnek le stb.), a főhős közli velük, hogy a civilizációjuk még nem érte el a kívánt érettség szintjét. Az utolsó panelen a Föld felé tartó asztronauta leveszi a sisakját (amely addig végig rajta volt), és előkerül alóla egy fekete férfi arca.

És ez a képregény 1953-ban jelent meg. Amikor a faji szegregáció még teljes erővel tombolt Amerikában. Amikor Martin Luther King még épphogy csak felbukkant a kanyarban. Amikor Sidney Poitier még épphogy csak megkezdte pályafutását, és a filmvilágban a feketék legfeljebb satnya mellékszerepekhez juthattak. Amikor a blaxploitation virágzása még közel két évtizedre volt.

William M. Gaines, az EC Comics feje 1955-ben, immár a CCA regnálása alatt újra akarta nyomni a Judgment Dayt az Incredible Science Fiction 33-ban (méghozzá azért, mert az abba szánt új művet, az An Eye for an Eye-t a CCA visszautasította azzal, hogy a mutánsok koncepciója tiltott). Amikor Murphy közölte vele, hogy egy képregénynek nem lehet néger főszereplője, Gaines megfenyegette, hogy a nyilvánossághoz fordul a cenzúra rasszizmusa miatt. Murphy végül meghunyászkodott, és azt mondta, oké, közölheti a sztorit, de a néger arcán gyöngyöző izzadságcseppeket távolítsa el. Mert az mégiscsak túlzás, hogy egy fekete jól végzett, tisztességes munkába izzad bele, és a mű ezt egyfajta heroikus beállítással tudatosítja az olvasóban. Gaines végső, a telefon lecsapásával nyomatékosított érvelése kurta és lényegre törő volt:

„Baszódj meg!”

Aztán változatlan formában közölte le a képregényt. (A rövidtávú diadalt némileg ellensúlyozta a CCA középtávú győzelme, ugyanis egy-két év alatt a cenzúra nyomása kicsinálta az EC Comics szinte minden címét, köztük az Incredible Science Fictiont is – hosszútávon viszont a CCA is elenyészett, nem kis részt Stan Lee-nek köszönhetően, aki 1971-ben egyszerűen szart a szabályaira, és írt egy Pókember-sztorit a drogfüggőség teljes egészében tiltott témájáról, erodálva ezzel a cenzúra erejét és jelentőségét. Vagyis a CCA nagyjából úgy bukott el, ahogy Hollywoodban a Hayes kódex: egy idő után egyszerűen nem foglalkoztak vele, a szervezetnek pedig nem volt elég ereje a szabályai betartatásához.)

A Judgment Day a cenzúrától függetlenül is egyedülállóan bátor történet: egy teljesen nyilvánvaló példabeszéd a faji egyenlőségről, márpedig ilyesmit nem nagyon találni az ötvenes években. Meg is volt a hatása: a kiadót elárasztották a hálás, dicsérő, gratuláló levelek (különös módon alig kaptak negatív, felháborodott reakciókat), és még maga Ray Bradbury (akinek az EC Comics több novelláját is feldolgozta) is írt nekik, mondván, hogy a Judgment Dayt mindenki számára kötelező olvasmánnyá kéne tenni Amerikában.

Kultúrtörténeti jelentőségétől eltekintve a sztori szépen belesimul a korszak minőségibb ponyvaképregényeinek sorába, amelyek persze mai szemmel, ismervén az azóta megjelent és a médiumot megreformáló műveket, így is, úgy is porosnak hathatnak. Üzenete direkt, csattanóra építő narratívája egyszerű, történetmesélési eszközei kissé fejletlenek (ekkoriban a rajz és a szöveg nem annyira kiegészítette, mint inkább csak erősítette, duplikálta egymást – a leírásokkal gazdagon ellátott képek nem egyszer puszta illusztrációként működtek).

A Judgment Dayt azonban nincs sok értelme a korszak társadalmának és művészeti érettségének kontextusán kívül vizsgálni, Joe Orlando pedig egyébként is megérdemli, hogy elvesszünk kicsit eleven, részletekben gazdag és realisztikus képeiben – simán kenterbe veri ugyanis a mai rajzolók egy jelentős részét. Kár, hogy a forma megkötötte a kezét: az EC Comics (és a hasonló kiadók) antológiamagazinjai 6-8 oldalas sztorikat közöltek, ami jellemzően a cselekmény sűrítésével és a kísérletező kedv elfojtásával járt. Pedig Orlando néhány képe a mechanikus lények városáról, a narancssárga és a kék negyedek közti különbségről szinte üvölt a nagyobb panelek után.

A Fantagraphics Books 2012-ben kezdte keményfedeles kötetekben újranyomni a klasszikus EC Comics-sztorikat. Minden kötet egy-egy műfajra és egy-egy rajzoló munkásságára koncentrál, így a Judgment Day a Joe Orlando sci-fijeit gyűjtő kiadványban (Judgment Day and Other Stories) kapott helyet. De nem csak emiatt érdemes megvenni, a többi képregény (melyek mind 1953 és 1955 között születtek) is a korszak tudományos-fantasztikus ponyvájának legjavát nyújtja: a két Bradbury-feldolgozás és Otto Binder Adam Link-történeteinek adaptációi mellett bő egy tucatnyi eredeti sztori várja az újrafelfedezést. 

Földönkívüli invázió, robottársadalom, időutazás, posztapokalipszis, különös, félelmetes életformák – nagy ritkán reményteli, optimista formában, jóval gyakrabban egészen horrorisztikusan, a legtöbbször  pedig olyan végtelen gonoszsággal és cinizmussal (nem is beszélve az emberi becsvágy, aljasság és önzés rendszeres megnyilvánulásairól), amilyet a legsötétebb Homályzóna-epizódok is megirigyelhetnének. A részeg és gyilkos asztronautáról szóló Keyed Up! olvasása közben szinte hallod az író szemét kacaját.

Orlando rajzai pedig végig nagyszerűek. Tiszta, határozott vonalai tökéletesen közvetítik mind a tér és az idő csodáit, mind a rothadó hullák és a felfoghatatlanul idegen horrorok borzalmát, nem egy képe van (köszönhetően a sztorikat rendszerint lezáró csattanók hatásosságának is), amely jó időre beleég az ember emlékezetébe. A Judment Day and Other Stories (noha nyilván tartalmaz egy-két kevésbé színvonalas novellát is) érdekes, izgalmas és főleg ötletes történetek gyűjteménye, nem utolsósorban pedig lenyűgöző látleletet nyújt egy korszak sci-fi képregényeiről, és arról, ahogyan akkoriban a jövőt, az embert, az emberiséget és azok problémáit látták. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;