Le merem fogadni, hogy a kedves olvasó eljátszadozott már a gondolattal, hogy jelenlegi tudásával mi mindent csinálna máshogy, ha az egyik nap évekkel korábban ébredne. Hiszen utólag könnyű okosnak lenni, pláne, ha tudjuk, mi fog történni. De vajon általános iskolás korunkban eszmélve elegendő lenne-e megfakult emlékeinkben megbízni, főleg ha egy meggyilkolt osztálytársunk életét szeretnénk megmenteni?
Az Erased ilyen és hasonló kérdéseket jár körbe. Kei Sanbe eredetileg Boku dake ga Inai Machi (The Town Where Only I am Missing) címen futó mangáját az A-1 Pictures stúdiója adaptálta tévéképernyőkre, és az összesen 12 epizódos történet 2016 januárja és márciusa között ment a Fuji TV híres Noitamina blokkjában. A sztori főszereplője Satoru Fujinuma, egy 29 éves, középszerű mangarajzoló srác, aki részidőben egy pizzériában kifutófiú. Megcsömörlött nagyvárosi életét időnként különleges, természetfeletti élmények kavarják fel, ugyanis Satoru néha újraéli a percekkel ezelőtti múltat, megadatván neki a lehetőség, hogy változtasson rajta.
Újraélésével életeket ment, és legtöbbször nem ússza meg ép bőrrel ő sem. A nyitóepizódbeli mentőakciója miatt kórházba kerül, és felépülése után laza, fiatalos édesanyja ápolja, akitől elidegenedett az idők során. Közös kapcsolódási pontjuk csupán Satoru gyermekkori múltjának felidézése: a rejtélyes és megoldatlan sorozatgyilkosságok, amelyek során osztálytársai tűntek el. Amikor azonban Satoru, hazaérve kicsinyke lakásába, édesanyja holttestébe botlik, elpattan benne valami, és újraélése 10 éves kori énjébe repíti vissza, éppen a gyilkosságok idejébe.
Satoru hamar ráébred, hogy az anyja megölése és a múltbéli (illetve így már jelenbéli) sorozatgyilkosságok között összefüggés lehet, így elhatározza, hogy felgöngyölíti az ügyet, és megvédi pajtásait a titokzatos gyilkostól. Eközben persze nem kelthet feltűnést, hiába huszonéves, muszáj eljátszania a tízéves énjét, és élnie akkori életét. Önként vállalt feladata nyilván nem egyszerű, hiszen már csak foltokban emlékszik az akkori eseményekre, gyerekként meg egészen biztosan nem veszik komolyan a felnőttek.
Az Erased bravúrosan keveri a nyomozós bűnügyi sorozatok esszenciáját a gyermekkor “gondtalan” világát felelevenítő nosztalgiával és játékossággal. A krimiszál benne az ész, a mindennapok pedig a szív, és habár előbbi érezhetően másodhegedűs szerepet tölt be kettejük körtáncában, jelentőségére, kidolgozottságára nem lehet panasz. Az anime nem veszi félvállról a nyomozást: kellő aprólékossággal, lépésről lépésre mutatja be, ahogyan a fiatal felnőtt Satoru gyermektestben igyekszik versenyt futni az idővel és az emlékeivel (belső monológjai fenomenálisak, főleg amikor zavarba jön egy lánytól és megfeddi magát, hogy hiszen 29 éves).
Szerencsére az Erased jottányit sem hajlandó a debil humor felé mozdulni, viccessége, könnyedsége az emberi kapcsolatok természetes ábrázolásából következik, a valóságos, hihető reakciókból, amelyeknek köszönhetően erőlködés nélkül ingázunk a komoly, drámai vonulat és a szívet melengető gyerekkori emlékek között. Szó sincs túljátszottságról, a marháskodások, ha akadnak elvétve, nem öncélúak, hanem a szereplők közti viszonyok egyenes következményei. Az anime amilyen gondossággal építgeti a rejtélyt, dupla olyan odafigyeléssel szövi bele a történetbe a splice of life aspektust, és teszi meg eme kettősséget legnagyobb erényének.
A manga ismerői és kedvelői éppen ezt hozzák fel a sorozat adaptációs hibájaként, mivel a képregényben a detektívkedés még hangsúlyosabb, és bár nem olvastam az eredetit, számomra a történet ezen két meghatározó eleme ebben a 12 részes megvalósításban pont a megfelelő arányban keveredik. Remekül elkapja a kisiskolások életét, mindezt komor, drámai keretek közé illesztve. Az Erasedben a könyörtelen élet korán bekopog a gyerkőcök ajtaján, bead egy cetlit, rajta macskakaparás, “itt vagyok, megjöttem”, hogy ne feledkezzenek meg róla, ő most már az égben köröző ragadozómadár módjára mindig velük marad.
Az okosan átgondolt, izgalmas sztorit kellemes látványba csomagolva nyújtják át. A karakterdizájnon egyértelmű japánsága ellenére látszik egyfajta képregényes stílus is, amely nagyon jót tesz az összképnek. A színkezelés is remek: a téli város színei andalítóak, a hideg és meleg tónusainak váltakozása pedig pazar ritmusban ágyaz meg a nyugodt, illetve a feszült jeleneteknek. Az animáció hozza a ma elvárható szintet, habár a splice of life jelleg kidomborítása miatt a vizualitás az érzések és érzetek átadására fókuszál, hiszen nem kell áll-leejtős harci jelenetekre tartogatni a puskaport (és így a keretet). A főcímben jó érzés újra az Asian Kung-Fu Generationt hallani, de ez már csak a szekvenciák miatt is az a fajta nyitány, amelyet minden rész elején szívesen végignéz az ember.
Azért ennyire nem kerek az egész: a rejtély egészen addig a pontig marad tisztán követhető, amíg a gyilkos személyéről lehull a lepel. Persze ekkor sem kell attól tartani, hogy elveszítjük a fonalat, azonban a tettes motivációja és kapcsolódása a sorozat természetfeletti koncepciójához nem egyértelmű, és ez alatt azt értem, hogy az eddig egymásba remekül passzoló kirakósdarabkák közé nem feltétlenül illik. Nem is igazán a dolog jellege, hanem annak tálalása okán, hiszen - enyhe spoilerveszély - ameddig a Sebezhetelen egy egész filmet épít fel az ellenpólusok viszonyának kidolgozására, addig itt ehhez hasonlóra csupán az utolsó két rész marad, ennek pedig a befejezés csattanója issza meg a levét, mert kapkodósra, ködösre sikerül.
Az Erased nem egy könnyed anime, és mégis: annak ellenére, hogy gyerekgyilkosságokról, családon belüli erőszakról, mélyre eltemetett bűntudatról és önbántásról szól, hogy ezeket a komor témákat egyszerre mutatja meg egy gyermek és egy felnőtt szemén keresztül, a nosztalgiafaktornak és a feelgood-jellegnek köszönhetően folyton visszabillenti a nézőt a búskomorságból, reménnyel és hittel töltve meg a szívét. Kétarcúsága remek példa: nem széthúz, hanem összetart.