Egy férfi szalad ki egy sötét, ódon házból az éjszaka közepén, két másik a nyomában. Amikor üldözői utolérik, nemes egyszerűséggel leöntik benzinnel, és felgyújtják. Eközben egy másik férfi is rohamléptekkel szeli át a kietlen erdőt, és egy arra járőröző rendőrbe botlik. A rendőr beviszi az ismeretlen férfit egy közeli kórházba, nyomában a két üldözővel. Az igazi terror azonban csak ekkor veszi kezdetét. Miután az üldözők berontanak, fura csuhás emberek veszi körül az épületet, és a kórház falain belül is különös dolgok történnek. Beindul a 100%-os suspense!
Nehéz dolog a hommage. Nemcsak azért, mert képes a visszájára fordítani a belülről jövő gyermeteg romantikát, hanem azért is, mert helytelen használata a szubkultúra szubkultúrájának a szubkultúrájába taszítja az egyszeri nézőt. A tömegterméknek szánt mozi ilyenkor belefullad a rendező retróhadjáratába. Más szóval rendkívül nehéz megtalálni azt a határvonalat, ahol a hommage működik, és képes kiemelni egy vizuális látomást olyan filmek közül, amelyek receptje tökéletesen egyforma. Jeremy Gillespie és Steven Kostanski, akik korábban már dolgoztak együtt a Father's Day című, Troma által forgalmazott „remekműben”, ha nem is teljes mértékben, de nagyjából értették a dolgukat. A The Voidban felvonultatott memento egyáltalán nem nevezhető öncélúnak, azonban a jelenléte több mint szembeötlő. A múltidézés kémiája, ha nem is tökéletesen, de nagyrészt működik, leginkább azért, mert az annak szánt jelenetek kellően árnyaltak, nem direkt másznak bele a néző aurájába, és látjuk mögöttük a két rendező gyermeki énjét.
Ettől függetlenül horrorfilmről beszélünk, amelynek az erőszak elengedhetetlen kelléke, ezért a filmben felvonultatott gore szinte minden esetben kellően nyílt és vérben tocsogó, mégis hagy elég időt arra, hogy a néző fantáziáját is beindítsa. Aki azonban amolyan olaszos, hosszan tartó trancsírpancsra vágyik, az csalódni fog. Kapunk helyette egy hömpölygő masszát, amelyben úgy keverednek a stílusok és az utalások, mint a vasárnapi levesben a vegeta. A történet elején a saját szemünk láttára menekülnek be a szereplők Carpenter rendőrőrsére, hogy Cronenberg testhorrorja kéz a kézben járjon násztáncot az igazi, belülről jövő félelemmel és gyomrunk aktuális tartalmával. Amikor pedig a szereplők elkezdik kibogozni az őket veszélyeztető terror hátterét, egy csapásra kinyílik Clive Barker kockája, hogy elhozza az igazi poklot, ahol az idegenvezetőnk maga Lucio Fulci. Mindeközben pedig vér, okkultizmus és zavarodottság egyvelege igyekszik egy romerói klausztrofób légkörben odaszögezni minket a monitor/tv/projektor elé.
És ezzel el is érkeztünk az első nagy gondhoz: A rendezők annyi apró alkotóelemből és kulturális utalásból próbálták felépíteni a film atmoszféráját, hogy bár hiába tudták ezeket hellyel-közzel jól beilleszteni a filmbe, a mennyiségével mégis túlzásba estek. Nagy közhely, de a kevesebb néha több.
Ez így még mind szép és jó lehetne, ha a rendezőpáros elszántságán és a szakmaiságán kívül beszámolhatnánk valami pluszról is. Az, hogy valaki képes a hommage-t ízlésesen és kellő tisztelettel tálalni, még édeskevés, mert a kulturális utalások egy tehetséges filmes kezében csupán színes ceruzák, amelyekkel a mesterien megrajzolt képet kiegészíti. Jeremy Gillespie és Steven Kostanski filmjében azonban teljesen más a helyzet, hiszen a nagy elődök felemlegetései valóságos katalizátorok, amelyek nem a támogatást, hanem a cselekmény előremozdítását szolgálják. Egy jól megírt és megrendezett műben pedig erre semmi szükség nem lenne.
A forgatókönyvön érződik, hogy kapkodva készülhetett, hiszen a cselekmény sokszor mindenféle kapocs nélkül esik át egyik jelentből a másikba, és ezeket a két rendező gyerekkori emlékei próbálják összetartani. A történet rendezetlenségét tovább erősíti a megannyi rossz vágás, kamerakezelés és a tökéletesen érdektelen karakterek sokasága. Amire azonban kétségkívül nem lehet panaszunk, az a film látványvilága. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire utálom a digitális effekteket egy horrorfilmben, így hát nem hogy üdvözlök, hanem kifejezetten ujjongással fogadok minden olyan alkotást, amelynél pénzt, paripát nem kímélve tömik meg a végeredményt undorítóan realisztikus praktikus effektekkel. Ugyanis ha valami képes egy filmnek igazi atmoszférát és stílust teremteni, természetesen a rendező kézjegyei mellett, azok a vérrel, verejtékkel és műbelekkel összekötözött jelenetek, ezekben pedig a The Void nem szenved hiányt.
Mindezek ellenére, vagy talán pont ezek miatt biztos vagyok benne, hogy a The Void soha sem lesz igazi kultfilm, és nem fogjuk 20-30 év múlva gránitkemény alapkőként emlegetni az újhullámos horrorok nagy enciklopédiájában. Már ha mi írjuk. Az azonban elvitathatatlan, hogy a készítői kellő tisztelettel, bizonyos pontokon megfelelő szaktudással nyúltak a témához, és igyekeztek a lehetőségeikhez mérten a maximumot kihozni a filmből. A fentiek azért ne riasszanak el senkit, mert a The Void egy egészen jól sikerült horror, amely kiválóan hozza azt, amit a közönségének nagy része elvár tőle, és ami a legfontosabb, érezni, hogy van szíve! Csak sajna lehet, hogy az enyém ehhez már túl kemény, és valami igazi extra kell, hogy feltörje kérges felszínét.