!!!spoileres!!!
Van az a régi vicc, amikor az idős székely bácsi kijön a moziból, ahol végigülte a Star Wars valamelyik részét, és így szól: „No, ezt azért már nem hiszem el.” Körülbelül erre jutottam magam is, amikor Butch és Sundance … azazhogy Benedict és Martin boldog uniszónóban belemerevedtek az örökkévalóságba, és véget ért a Sherlock negyedik évadának harmadik része. Pedig ha valaki, én simán ki tudom kapcsolni az agyam elemző gondolkodásért felelős részét: leszarom, hogy terjed-e az űrben a hang, vagy hogy bolygónk gravitációs törvényei mellett lehetséges-e szakadékba zuhanó kisrepülőgépet utánaugrató motorbiciklivel szabadesésben utolérni (a pilótafülkébe mászásról, és a gép orrának az utolsó pillanatban felhúzásáról nem is beszélve), és anno gyermeki jóhiszeműséggel nyugtáztam azt is, amikor Jason „Szállító” Statham egy toronydaru horgával pattintotta le a kocsija alvázára szerelt bombát. A lényeg, hogy az írók által kiötlött fordulatok korreráljanak az adott történet univerzumának törvényszerűségeivel, az így létrehozott kereteket és a belső logikát viszont ne feszítsék szét.
A Sherlock első két évada üdítő példája volt annak, hogy a futószalagon érkező, legtöbbször fantáziátlan és izzadtságszagú remake-ek világában hogyan kell egy már oly sokszor elmondott történetet (történeteket) úgy újramesélni, hogy hű maradjon az eredeti lelkéhez, és mégis új minőséget hozzon létre. A két showrunner, Mark Gatiss és Stephen Moffat a Dr. Who újraélesztésével már bizonyították, hogy érti a dolgukat, ha nemes alapanyaghoz kell nyúlni. Ha innen nézzük, nem is volt nehéz dolguk, hiszen újfent egy enyhén szociopata személyiségjegyekkel rendelkező, brilliáns elméjű csodabogár történetét kellett megírniuk, aki mind a normalitást képviselő és egyben erkölcsi iránytűként szolgáló szárnysegédjével, mind a hozzá hasonlóan zseniális ősellenségével ellentmondásos, olykor egészen bizarr viszonyt ápol. A hangsúlyokat ugyan fazonírozni kellett kicsit, de a Doktornál bevált recept működött a tanácsadó detektívnél is: a dolgot nehezítette ugyan, hogy itt mindössze három rész állt rendelkezésre a baljós előjelekből kibontakozó emberfeletti fenyegetés, azaz a fő történetszál kibontására (és idővel hendikepként jelentkezett a főszereplők felívelő karrierje és az ebből fakadó tervezhetőségi bizonytalanság is), de Moffaték gond nélkül abszolválták a feladatot.
Ehhez persze elengedhetetlen volt a hibátlanul kiválogatott szereplőgárda is. Első helyen értelemszerűen a zseniális Benedict Cumberbatch-ről (Tom Hardy mellett ő a másik színész, akiről nyolc éve még fogalmam sem volt, hogy létezik, mostanra viszont látatlanban bizalmat előlegezek neki, bármiben is játszik) és a nyomokban némi Zsákos Bilbót is tartalmazó, de hasonlóképpen hiteles alakítást nyújtó Martin Freemanről kell megemlékeznünk. A többi szereplő kiválogatásában sem volt hiba: kiváló választás az amúgy méltánytalanul kevés játékidőhöz jutott Lara Pulver mint Irene Adler, Mark Gatiss színészként is kiválóan hozta a következetesen tenyérbe mászó Mycroftot, és akkor még nem is beszéltünk minden idők legtejfelesképűbb Moriartyjáról. Andrew Scottot szoknom kellett kicsit az excentrikus, néhol már Dr. Genyai manírokat idéző színészi eszköztára miatt, de végül sikerült megbarátkoznom vele. Egy kezemen meg tudom számolni, hány sorozat van, amelynek valóban tűkön ülve vártam a következő évadát, de a Sherlock ilyen volt.
Imádtam azt az eredetiséget és frissességet, ahogy huszonegyedik századira gyúrták a klasszikus kalandokat, a képernyőn átfutó, egysoros kikacsintásoktól kezdve (The geek interpreter, valaki?) a komplett regények, mint a Sátán kutyája vagy a Bíborvörös dolgozószoba értő kezű szétcincálásáig, és tetszett, hogy tisztelettel, de azért nem ájult tisztelettel (lásd Sherlock sapkáját, amely amúgy a Holmes-elbeszélések illusztrátorai révén került a mitológiába) viseltetnek az alapanyag iránt. A Dr. Who-ban már hozzászoktam, hogy Moffaték az anyjukat is eladnák egy drámai dialógusért vagy egy szívfacsargató krízishelyzetért, és ahhoz is, hogy nincs ellenükre, ha itt-ott csavarni kell az ok-okozati összefüggésen. Olyanok ők, mint két szabadulóművész, akiket ellenállhatatlan kényszer vonz az iránt, hogy minden új évaddal még lélegzetelállítóbb és még hihetetlenebb kunsztokkal rukkoljanak elő, bízva abban, hogy a show úgyis magával ragad majd – és aztán ez okozta a vesztüket is. Akár a magánéleti vesszőfutásokat, akár a megoldandó bűneseteket nézzük, a Sherlockban sikerült odáig cifrázni a tánclépéseket, hogy a végén egy jó nagy seggre ülés lett belőle.
Kezdjük azzal az aspektussal, amelyben már a kezdetektől a legnagyobb különbség mutatkozott a hagyománytisztelőbb adaptációkhoz képest: ez pedig a főhős(ök) szerepe a narratívában. Az elbeszélésekben - és így például a Jeremy Brett-féle kitűnő feldolgozásban is - a tanácsadó detektív és hű krónikása legtöbbször megmaradtak kívülállónak: a dráma csak a legritkább esetben lépett ki az éppen adott talány és az azzal érintett szereplők hatóköréből, éppúgy, mint a könyvekben. Ha Doyle írásait nézzük, néhány odavetett utaláson és rövid monológokon túl nem kaptunk túl sok kapaszkodót ahhoz, hogy miben is állott Moriarty professzor ördögi gonoszsága, és szemérmes viktoriánus homályban maradtak Watson doktor házasságának és Holmes Irene Adlerral folytatott liaisonjának részletei is (ha rosszmájú akarnék lenni, rámutathatnék arra is, hogy Doyle nem volt túl nagy mestere a jellemábrázolásnak). Gatiss és Moffat olvasatában ugyanakkor a bűnügyi szállal egyenértékű, s a negyedik évadra annak súlyát - sajnos - jócskán meg is haladó jelentőséget nyert a két főhős egymáshoz, és persze közvetlen környezetükhöz való viszonya.
Amíg csak Cumberbatch-en és Freemanen múlott, működött is a dolog… és aztán, éppúgy, mint a Bibliában, megérkezett a Nő. Elsőre biztosan jó ötletnek tűnhetett Martin Freeman való életbeli párját kiválasztani Watson doktor feleségének szerepére, de ez a döntés kétséget kizáróan kudarcnak bizonyult. Leia hercegnőtől Ripley hadnagyig láttunk már elég „tökös”, egyben érzékeny nőt a filmvásznon, de Amanda Abbingtonnak egyik aspektus megformálásához sem akadt elég karizmája. Ez még hagyján, de Mary Watson eredettörténete és az abból kisarjadó cselekményszál is az elejétől a végéig, minden ízében csikorgott: a ZS-kategóriás panelekből építkező ex-kommandós sztori totálisan valószínűtlen volt, és nem is illett igazán a Sherlock Holmes-univerzumba (az egyetlen, amit hajlandó vagyok aprócska pozitívumként elkönyvelni, az a Négyek jelében kulcsszerepet játszó indiai város nevének szellemes átkonvertálása egy pendrive-ra vésett betűszóvá).
Bíztam benne, hogy a negyedik évadra marginalizálódik majd Mrs. Watson szerepe, de épp az ellenkezője történt: önkéntes száműzetése, a volt bajtárssal való nevetséges konfrontálódás, végül pedig a karakter önfeláldozása ütközésig tolta a potmétert a képzeletbeli melodráma-skálán (és még a halálból is visszajött, hogy írott cédén, könnyfakasztónak szánt Coelho best offal terrorizálja férjeurát). Ráadásul nem elég, hogy szegény Watsonnal megjáratták a poklot, Sherlock sem maradhatott ki. Talán ha nem kellett volna attól félni, hogy nem lesz folytatás,és hosszabb felvezetéssel, egy önálló évadban lett volna idő kibontani a harmadik testvér misztériumát, jobban sikerült volna. Így viszont a három részre tagolódó szerkezet egész egyszerűen megroppant ilyen töménységű fájdalom és engesztelődés súlya alatt, főleg, hogy ezek halmozása inkább gyengítette, mint erősítette egymást (arról nem is beszélve, hogy a szenvelgés a rejtélyek kidolgozása elől vette el az időt).
Persze nem lenne igazságos mindent Mary Watson rovására írni. Két ilyen tapasztalt, régi motorostól mint Gatiss és Moffat nem vártam volna azt sem, hogy a harmadik-negyedik évad hat epizódján belül ennyiszer bocsátkoznak önismétlésbe. Mondhatnók persze, hogy minden Conan Doyle hibája, hiszen a zsaroló Magnusson és a sorozatgyilkos Culverton Smith esete (ez utóbbi karakter már önmagában is utánérzése volt az első rész kattant taxisofőrének) is hűen követte A zsarolók királya és A haldokló detektív című elbeszéléseket, de ezzel el is érkeztünk az egyik ősbűnhöz. Mit ősbűnhöz, koncepcionális őshibához: Moriarty kiiktatásához. Nem lett volna nehéz kétértelműre írni a második évad utolsó perceit, és akkor nem kényszerültek volna rá hogy a) videókkal, hangüzenetekkel és flashbackekkel áldozzanak a fanservice oltárán, és b) újabb és újabb fékezhetetlen agyvelejű, szuperintelligens gonosztevőket rántsanak elő a kalapból. Eurusszal együtt hat rész alatt három ilyen bűnözőzseni ördögien ravasz tervére derült fény (innen már tényleg csak Baldrick hiányzott, lenyomozhatatlan fegyverként egy fej óriásretekkel), ami hasonlóképpen kontraproduktív volt, mint sok privát szenvedés.
Végezetül térjünk rá picit az úgyszólván a semmiből előkerülő harmadik testvér szerepére. Nézőpont kérdése, hogy ki meddig hajlandó morgolódás nélkül követni egy adaptáció kidolgozóit az eredeti univerzum kiterjesztésében. A bennem élő ortodox talán megbocsátaná egy sosem létezett vérrokon feltűnését, ha az írók a korábban megszokott ügyességgel rántották volna elő a nyuszit a kalapból, annál is inkább, mert többé-kevésbbé az első évadot igyekeztek lemásolni. Eleinte csak néhány utalást kapunk, hogy valaki az aktuális gonosztevőn túl is mesterkedik a háttérben, aztán a Sherlock vesztére törő elme egy (jelen esetben több) mellékszereplő alakjában meg is mutatja magát, hogy végül az utolsó részben egyenesen az arcunkba zúduljon minden. A felvezetés még úgy-ahogy megállt a lábán (bár azt elmagyarázhatná valaki, hogy Eurusnak miért kellett Watsonnal sextingelni), de a végkifejlet minden tekintetben kaotikus, és sok szempontból tökéletesen hiteltelen lett.
Igaz ez úgy az epizód gerincét jelentő macska-egér játék logikájára, mint az eleddig nagyjából következetesen felépített viselkedési mintákra, és arra a rutinra is, hogy többé-kevésbé mindenre kapunk racionális, vagy legalábbis első blikkre racionálisnak tetsző magyarázatokat. Ehhez képest a sherrinfordi börtönszigeten nekilóduló és a Holmesok családi rezidenciáján feloldódó történésekben a feje tetejére állt minden. Minden eddigi nemezisnél okosabbnak és őrültebbnek szánt ellenfél, aki a Skarlát Boszorkányt kenterbe verő módon manipulálja az emberi elméket (a komplett börtönszemélyzetet), hajlítgatja az időt és a teret (a szigetről hipp-hopp ki egy kútba, ki a romos Holmes-rezidenciára kerül, ahol már jó előre elkészített sírfeliratokban rejtőzik a megoldás kulcsa), és akivel végül muszáj elnyeretni rokonszenvünket is, hiszen ő végig csak testvéri figyelemre áhítozott? Pipa. Előre megfontolt szándékú, nyilvánvalóan hatásvadász jelenetek halmozása (húsz percen belül hárman, a börtönigazgatóval együtt négyen is feláldoznák magukat, ha muszáj, de ide vehetjük az indokolatlan hirtelenségű Molly Hooper-szcénát is, no meg persze az érzelmes feloldásnak szánt Mary Watson-videót is)? Pipa. Lehetne még sorolni az erőltetett és öncélú hatáselemeket Mycroft Holmes buta rinyagéppé alacsonyításától a Queennel aláfestett Moriarty-cameóig, de minek?
Itt kérem kőkeményen meggyalázták a csendőrséget, és a csorbát csak egyféleképpen lehet helyreütni: ha lesz legalább még egy évad. Még 2014-ben Moffat úgy nyilatkozott, hogy negyedik ÉS ötödik évadra is van muníció, a többi már csak a főhősök forgatási naptárán múlik. Ezt azóta sem cáfolták, és ha tényleg így lesz, csak üdvözölni tudom. Egyben reménykedem benne, hogy visszatérünk a gyökerekhez: a vöröshajúak ligájához, a táncoló emberkékhez, no meg a kutyához, amelyik különös módon nem ugatott az éjszaka. Gyertek vissza még egy körre, és ha nem rontjátok el, minden meg lesz bocsátva.