Az új Alienről kellett volna kritikát írnom, de úgy döntöttem,
mindenkit megkímélek ettől – magamat is, meg benneteket is. Nem lustaságból.
Egyszerűen csak arról van szó, hogy a Covenant önmagában, a saját jogán, egy
tökéletesen érdektelen film. Egyáltalán nem jó, ugyanakkor nem is rettenetesen rossz,
pusztán az a fajta langyos, harmatgyenge középszer, amelyet az ember még zsigeri
ostorozásra sem tart érdemesnek, nemhogy komolyabb fejtegetésre, elemzésre. Ha
nem az Alien-franchise része volna, mindenféle felhajtás
nélkül tűnne el a süllyesztőben, és pár hónap múlva már csak annyira lenne
beszédtéma, mint most az a decemberi Chris Pratt/Jennifer Lawrence-féle sci-fi,
az az izé, na, mi is volt a címe… De hát ugye nagyon is része az
Alien-franchise-nak, úgyhogy nem ez lesz a sorsa. Átfogalmazva: a Covenant
kizárólag a sorozaton belül elfoglalt pozíciója miatt érdekes, kizárólag annak
kontextusában érdemes beszélni róla. Úgyhogy így fogok tenni (spoilermentesen).
Ha valaki egy fejemhez szorított pisztollyal arra kényszerítene, hogy mondjak valami jót a Prometheusról, azzal reagálnék, hogy legalább vette a fáradságot és a bátorságot, hogy más legyen. Persze az Alien-sorozat egyik nagy erénye (az egyes részek közti minőségingadozástól függetlenül) éppen az, hogy sok-sok önismétlő társával ellentétben mindig igyekezett megújulni – de inkább csak műfaji-hangvételi értelemben. A Prometheus viszont már az addig megtartott kereteken is túllépve, a fürdővízzel a gyereket is borítva lépett új területre. A Covenant ehhez képest a definíció szerinti hideg, kiszámított, algoritmusok és piackutatás szülte vállalati konzumtermék – nagyjából az első két Alien és a Prometheus vegyítése, de még inkább olyasféle pofátlan, bújtatott remake-e az első Aliennek, mint Az ébredő Erő volt az első Star Warsnak.
Ridley Scott múlt héten bevallotta egy interjúban, hogy a xenomorf azért került a filmbe (illetve az „Alien” szó a címbe), hogy kiszolgálják azokat a síró rajongókat, akik hiányolták a Prometheusból. Ezen rágódjunk egy picit: Scott és társainak víziója annyira tiszta, határozott és megingathatatlan, hogy az egész sztorit átírták az internetes hisztik miatt. És akkor abba már inkább ne is menjünk bele, hogy a Prometheusból pont nem a xenomorfok hiányoztak, vagyis Scotték ott oltanak, ahol nincs is tűz. Így ezzel a résszel durván, kiábrándítóan, gyáván lemészárolták a sorozat eddigi, közel négy évtizeden át táplált kísérletező hajlamát. „RIP Alien: Új utakat keresünk! 1979-2017.”
És még csak nem is ez a legnagyobb baj – bár ez lenne! De a Prometheus és a Covenant (alias Prometheus 2.) immár kezdi visszahatóan szétbaszni a klasszikus Alien-filmeket is.
Soha többé nem fogom tudni azzal a félelemmel és jeges áhítattal nézni Kane első részbéli leereszkedését az idegen űrhajó gyomrába, ahogy korábban. Ami ugyanis az Alien egyszerűségében briliáns történetének monumentális és rettenetes, de jótékonyan-zseniálisan homályba burkolózó háttere volt, azt mostanra telis-tele kúrták zavaros és túltolt teremtésmítosszal, tudományos halandzsával, fontoskodó, de persze örökké csak a felszínt kapargáló vallásos és filozófiai maszlaggal, vállalati machinációkkal és létezésen elmélkedő androidokkal. A mai Hollywoodban mindenből ki kell facsarni mindent – a magyarázás, szájba rágás, ízekre szedés korát éljük, márpedig az nem tűri az időtlen, sejtelmes, borzongató misztériumot. Nem, fel kell tárni minden titkot, el kell oszlatni az összes árnyékot, be kell világítani minden kibaszott kis sötét zugba, és még csak nem is egy elemlámpával, hanem bazi nagy ipari reflektorok seregével, hogy a nyugtalanító rejtélyt történetmesélési klisékkel és ostoba fordulatokkal pótoljuk. Mik azok a space jockey-k, és honnan jöttek? Hogyan keletkeztek a xenomorfok? És ha már úgyis benne vagyunk, ugorjunk neki a legnagyobb kérdésnek is: honnan származunk mi, emberek?
Kicsit térjünk vissza az első Alienhez: állásuk és fizetésük miatt morgolódó egyszerű melósok menekülnek lepukkant űrhajójukon valami felfoghatatlan lázálom elől. Ehhez képest mi van most? Az ismert világok és élőlények létrejöttének titkát feszegető Covenantban egy android perceken át furulyázni tanít egy másikat, miközben életről és emberről beszélgetnek (Michael Fassbender, a dupla dinamit és persze a film fénypontja), aztán az egyikük szájon csókolja a másikat. Kurva messze vagyunk onnan, ahonnan indultunk. Olyannyira messze, hogy ez már nem megújulásról és továbbgondolásról szól, hanem arról, hogy izzadva-erőlködve olyasmit kényszerítenek rá egy koncepcióra, amihez pedig annak a világon semmi köze. Az Alien ugyanis sosem arról a sok zagyvaságról szólt, amit a Prometheus és a Covenant összehord, de még csak nem is a xenomorfról – hanem a totális ismeretlenről, a sötétben bujkáló borzalomról, ősi, kollektív félelmeinkről. És a magyarázkodással Scott most ezt az ismeretlenséget, ezt az idegenséget, vagyis az egész széria, az egész koncepció legesszenciálisabb alkotóelemét, és azzal együtt az elengedhetetlen feszültséget irtja ki a franchise-ból.
Bár lehet, hogy igazságtalanság Scottra kenni a dolgot, hiszen ő csak egy iparos. Tény, hogy az egyik legtehetségesebb, legprofibb iparos, aki valaha dolgozott Hollywoodban (nyugodtan be lehet sorolni az olyan nagyok közé, mint John Ford vagy Robert Wise), de akkor is iparos, nem pedig egy látnoki, zseni auteur. Ami magyarul egyrészt annyit jelent, hogy ha jó forgatókönyvet kap, akkor valószínűleg/remélhetőleg jó filmet csinál, ha viszont szart kap, akkor egész biztosan szart csinál, másrészt meg annyit, hogy nem feltétlenül vannak fenntartásai saját, legendás gyermekének elkorcsosításával, kicsavarásával vagy akár megerőszakolásával kapcsolatban. Van a Covenantban egy konkrét jelenet, egy nagy reveláció (annyit elárulok, hogy a xenomorf eredetével kapcsolatos), amelyet látva legszívesebben felpattantam volna a székből, hogy bár teljes hiábavalósággal, de csak azért is ráüvöltsek a vászonra: „Igen, Ridley?! Hát akkor menj a picsába!” A mítoszerőszakoló, önnön hagyatékát szétbarmoló George Lucas mindenesetre üdvözletét küldi.
Azért legalább annyit elvártam volna Scott-tól, hogy ezt a vacak történetet jól rendezze meg. De bármilyen szépek is a képek, bármilyen jól néznek is ki a helyszínek (van egy egészen lélegzetelállító set piece), egyetlen szál tényleg izgalmas, tomboló iramú, kényelmetlen jelenetet leszámítva (az első fertőzések/támadások szimultán bekövetkezte) csak kapkodó kaotikusság vagy érdektelen, beszélő fejeken elidéző stagnálás van. Emlékeztek a klasszikus Alienek iszonyú hangulatos, beszaratós feszültségteremtésére? Az akció, a horror fokozatos, idegőrlő felvezetésére? A sötétben, nyálkás falak, villódzó fények, szűk járatok közti, magányos rettegésre? Na, itt nincs semmi ilyesmi. Onnantól, hogy belép a történetbe a xenomorf, az lesz a menetrend, hogy hirtelen felbukkan valahol, pár másodperc alatt megöl valakit, aztán már vágunk is a következő jelenetre (pénzügyi szempontból persze érthető: a mai plázaközönség már nem a ’70-es, ’80-as évek filmjeinek tempójára van kondicionálva, már nem lehet felvezetésre „vesztegetni” az időt, a dolgok csak úgy pikk-pakk megtörténnek). A zuhanyzós szex közbeni támadás egyenesen Jason X-kategória.
És emiatt esett kútba Blomkamp tervezett Alein 5-je Sigourney Weaverrel. Persze semmi garancia nincs rá, hogy az jó lett volna, de legalább (hűen a franchise-hoz) más lett volna, mi több, nem ez lett volna, márpedig ezen a ponton ez önmagában baromi csábítónak hangzik. Mert a Covenant még kudarcnak sem érdekes.
És ebből a vonalból kapunk még három filmet… vagy négyet… vagy kettőt… Ki tudja már nyomon követni, éppen mit haluzott Ridley „Mr. Következetes” Scott a legutóbbi interjújában az első Alienbe való becsatlakozásról? Pontosabban: kit érdekel? Ahány ilyen film készül, annyi fogja otromba módon oszlatni, taposni, koncolni mindazt a sötétséget, homályt és kozmikus horrort, ami az eredetit segített olyan naggyá tenni. Mire a végére érünk, talán a Ripley apró bugyiját gyártó cég történetét is megismerjük, és fény derül a Jonesy-szülők találkozásának téridő-szaggató rejtélyére is. És persze izgatottan várjuk az eredeti film felújított, még rendezőibb változatát, amelyben Ian Holmot lecserélik Michael Fassbenderre, néhány üres, sötét hátteret meg suttyomban leskelődő Tervezőkre.
Addig nem is lehet teljes a Nagy Alien Filmuniverzum!