Platformok: PC, PlayStation 4, Xbox One. Tesztgép: Xbox One.
A Blackwood Crossing szándékolatlanul is egy csomó kérdést vet fel, amelyekkel túlmutat önmagán, és ezzel ki is merült a jelentősége. Magát a konkrét szoftvert viszonylag röviden le lehet tudni: egy Scarlett nevű ifjú nő allegorikus (az élet egy utazás metaforája egészen a zarándoklat mögötti filozófiáig nyúlik vissza, vö.: Canterbury mesék) vonatútját követjük nyomon. Scarlett az öccse, Finn elvesztését gyászolja, és a kisfiú halálának körülményeit, illetve annak a családra gyakorolt hatását járhatjuk körül ebben a másfél-, esetleg kétórás játékban, amely a nyúlfarknyi hossza ellenére is mintha egy picikét túl lenne húzva.
A feladatok ismétlődnek, a helyszínek sem túl változatosak, bár a legszigorúbb ökoszocialistát is kielégítő díszlet-újrahasznosítás kap némi narratív alapozást, így csak néha-néha lóg ki a lóláb. Párszor még egészen megkapóan szürreális jelenetekbe is belefuthatunk, mint például amikor egy komplett erdő burjánzik elő az egyik vagonban, vagy amikor a mozdony helyén a nagyfater üvegházát találjuk.
A szoftvert egyértelműen a sztori viszi el a hátán, és az írók ennek megfelelően nem bíznak semmit a véletlenre, egyből bevetik a nehéztüzérséget: a cselekmény eleve egy gyerekhalál köré szerveződik, de Scarlett élete addig sem volt habostorta, hiszen a szüleit is korán elvesztette. A kierőszakolt bűntudat keveredik a képeslap ízű nosztalgiával egy lángra kapott, fatetőre épített gyerekviskó formájában (volt ilyenje valaha valakinek a valóságban is, pláne kétemeletes?).
A sokat próbált olvasó itt felhúzhatja a félszemöldökét, kifújhatja a pipafüstöt, majd fásultan megkérdezheti, hogy akkor ez most megint egy sétálószimulátor? A Blackwood Crossing saját magát szívesebben definiálja puzzle-ként, és való igaz, hogy lépésenként hanyatt esünk egy fejtörőben, ám ezek a bolygónkon fellelhető létformák csupán egy maroknyi részének (például a gömbhalaknak) fognak kihívást jelenteni. Tárgyakat kell keresgélnünk, és párbeszédeket sorrendbe állítanunk. A válasz tehát attól függ, hogy hol húzzuk meg a határt a feladványok egyszerűsége szempontjából. Annál komolyabb feladatokat kell megoldanunk, mint például az Everybody's Gone to the Rapture-ben (ahol konkrétan semmit), de egy kósza point and clickhez vagy mondjuk a The Witnesshez képest agyvelőnk egyedüli szerepe az lesz, hogy a fejünk ne legyen túl könnyű.
Szépen kirajzolódik a tendencia, hogy a sétálószimulátorok (jobb híján maradjunk ennél a terminusnál) is fagocitálnak ezt-azt más zsánerekből, és például a legközelebbi rokon, a puzzle játékok és köztük kezd is a határ egybemosódni. A Blackwood Crossing ilyen szempontból tehát a senki földjén kóvályog, és egyéni megítélésen múlik, hová soroljuk. Ha viszont a zsánerbe tartozás egyedüli kritériuma a feladatok nehézsége (vagy egyáltalán: megléte), akkor itt egy kérdés: godmode-ban végigvinni a Doomot vajon sétálószimulátor-e?
Azonnali válasz helyett közelítsük meg más irányból a problémát!
Mi az, amiben a sétálószimulátorok alapvetően különböznek a többi játéktól?
A zsáner minden tagjában közös, hogy egy már lezajlott történetet ismerünk meg, nem pedig egy történet aktív alakításában veszünk részt (tehát: a godmode-os Doom nem sétálószimulátor). Hasonló recepció ez, detektívmunka, mint amit egyéb készen kapott történetek (könyvek, filmek) befogadáskor végzünk. Részben egyébként így építkezik a Dark Souls is, vagy hogy egy kurrens példát mondjunk: a Breath of the Wild, és ez a magyarázata mindkét cím kvázi posztapokaliptikus világának – hiszen az apokalipszis minden mese vége. (Persze ezekben a játékokban teljes mértékben a saját sztorinkat alkotjuk meg egy már lezárult történet, a világ történetének romjain.)
Az könnyen belátható, hogy a sétálószimulátorok már csak a felépítésüknek köszönhetően is hatalmas előnyben vannak a hagyományosabb narratív formákhoz képest. Hiszen amíg egy regényben vagy moziban a történetet puszta kényszerűségből térben és időben kötötten tálalják, és ezért óhatatlanul is valamiféle szándékot csepegtetnek a cselekmény láncolatába, addig egy ilyen videojáték elviekben mentes ezektől a béklyóktól.
Más kérdés persze, hogy ezt a helyzeti előnyt mennyire képesek az alkotók kihasználni.
Pedig csak gondoljunk bele a lehetőségekbe! Képzeljük el, hogy az Üvöltő szeleket nem egymás mellé préselt fejezetekben ismerjük meg, hanem a térben szétterítve! Mi van, ha egy felületes végigjátszáskor kizárólag Heathcliff bosszútörténetét ismerjük meg, és csak alaposabb utánajárással szembesülhetünk ennek a pontos okával és a következményeivel? Mi van, ha felrúgjuk az egyes nézőpontok sorrendiségét, vagy teljesen véletlenszerűvé tesszük? Az a tagadhatatlanul propagandisztikus szándék (és ezek jellege, valamint az ezektől elválaszthatatlan eszköztár szabja ki az irodalomtörténeti korszakokat), amely a kötött sorrend árnyékában lopódzik a művekbe, eliminálható: a történet felszabadul, az értelmezés teljes (vagy legalábbis az eddiginél jóval komolyabb) mértékben lesz a befogadó kezében. Ez természetesen mind az alkotó, mind a közönség részéről keményebb munkát, kihívást, de gazdagabb jutalmat is ígér.
B. S. Johnson kísérleti regénye, a The Unfortunates már 1969-ben valami hasonlóval próbálkozott. A könyvet egy dobozban lehetett megvásárolni, és csak az első és az utolsó fejezet volt kötött, a többit olyan sorrendben olvashattuk, ahogy szerettük volna. Ez a módszer értelemszerűen (itt elég csak a megnövekedett költségekre, nyomdatechnikai nehézségekre gondolni) nem terjedt el, ám a hasonló alkotói és befogadói igény korunkban, a videojáték új és izgalmas médiumában kielégítést nyerhet.
Honnan is indultunk? Ja, igen, a Blackwood Crossingot kellene értékelnünk ehelyütt: rövid, relatíve élvezhető kis melodráma, amely egyben remek példája, hogy mennyire csak a lehetőségek felszínét kapargatjuk.