Ez a Twin Peaks már nem az a Twin Peaks, és ez így is van jól

„I have no idea where this will lead us, but I have a definite feeling it will be a place both wonderful and strange. ”
 - Dale Cooper különleges ügynök, Twin Peaks, 1990

Az egyik első kérdés, amely az új Twin Peaks kapcsán felmerülhet, hogy tud-e akkorát robbanni, mint anno az első évad – pontosabban: tud-e bármi akkorát robbanni manapság? És a válasz az, hogy valószínűleg nem. David Lynch és Mark Frost szappanoperával, abszurd humorral és lázálmokkal kitömött kisvárosi krimije a maga korában már csak míves, mozifilmszerű vizualitása miatt is forradalminak számított, nem is beszélve az amerikai hétköznapiság és boldogság legegyszerűbb szimbólumainak (család, pite, madarak) torzzá, rettenetessé facsarásáról, aminek következtében a Kék bársony és a Radírfej nyomasztó szellemisége bájos-kedves álcában alattomoskodott be a gyanútlan, tisztes háztartásokba. 

(A cikk spoilermentes.)

Azóta eltelt 27 év, és a televíziózásra rá sem lehet ismerni – először a kábeltévék, majd a streaming szolgáltatók iskolázták le az országos csatornákat, volt Drót, Maffiózók, Breaking Bad, True Detective, feltalálták és sikerre vitték már a spanyolviasz minden létező verzióját. Ahogy ma nem lehet „új Aranypolgárt” csinálni, ugyanúgy nem lehet „új Twin Peakset” sem.

Úgyhogy Lynch nem finomkodik – az első négy rész alapján teljes egészében kukázza a szappanoperát, az eredeti sorozat egyik meghatározó elemét, és belenyomja a fejedet, a mocskos, zavaros, sötét mély vízbe. Nincsenek tinirománcok, helyi vállalati machinációk, kellemes baráti kötelékek, negédesség, melodráma, sem bármi egyéb, ami mentőkötélként rögzítene az ismert világhoz, a normalitáshoz, és megkönnyítené a minden korábbinál vaskosabb szürrealizmus befogadását – a már ismert koncepciók a vörös szobától a démonokon át a hasonmásokig pórázuktól megszabadítva tombolják végig az egyórás epizódokat.

Az új Twin Peaks sokkal jobban emlékeztet a Tűz, jöjj velem!-re (csak lényegesen jobb annál), mint a klasszikus sorozatra, vagy mondhatjuk azt is, hogy olyan, mint a klasszikus sorozat utolsó részének vörös szobás ámokfutása: tömény, durva, nehezen dekódolható és koncentrált cselekményvezetésű, ráadásul – lévén, nem országos csatornán, hanem a Showtime-on fut (nálunk az HBO-n/HBO GO-n) – szexualitás és erőszak terén sem szégyenlősködik. Vagyis aki a régi dolgok rutinszerű felmelegítésére vágyik (ld. X-akták), az csalódni fog, és meg is érdemli, mert nyilván egyáltalán nem ismeri Lynchet: őt nem érdekli az elvárásod és a komfortzónád, így többek között a nosztalgiafaktornak is csak nagyon-nagyon ritkán enged (pl. a második rész édes-keserű lezárásában). Teljesen szabad kezet kapott a csatornától, és ez látszik is.

Ez a sorozat maga a szürrealizmus gyönyörűsége, a bizarrhoz, a groteszkhez énekelt óda, az idegenségérzet tömény, vénába lőtt túl-adagja. Az egyik legsajátosabb jellemvonása, hogy sosem tudhatod, mennyi jelentősége lesz később az aktuális látottaknak, és hová fognak kifutni. Lynch egy öntörvényű zseni, aki azonban – különösen a 2000-es években – ronda baklövésekre is képes, és ez a maga metás-tekervényes módján csak még nagyobb és még érthetetlenebb élménnyé faragja a Twin Peakset. Vajon az éppen futó jelenetnek lesz komoly következménye? Vagy csak egy véletlenszerű inzert a történetmesélés egyébként sem szabályos forgatagában? Lyncnek a maradék gyógyszere is elgurult, amikor írta? Esetleg épphogy egy zseniális sztoriív elengedhetetlen része? Vagy talán Lynch csak direkt baszakszik velünk? Annyi biztos, hogy immár a sötétség erői ellen folyik a küzdelem, vagyis a széria mindenképpen messzire jutott Laura Palmer „egyszerű” gyilkossági ügye óta.

Igen, tudom, milyen banálisan hangozhat az, hogy "küzdelem a sötétség erői ellen" - valahol minden második film és sorozat erről szól, de aki kicsit is ismeri a Twin Peakset, az tudja, hogy annak kontextusában ez a motívum minden, csak nem banális - főleg nem Lynch kezében. A sorozat tele van rejtélyekkel és kérdőjelekkel, amelyek azonban jellemzően nem a szokványos módokon (ld. szájukat tépő, nézőhöz kibeszélő, sztorit magyarázó karakterek), hanem színtiszta vizuális megoldásokon keresztül nyilvánulnak meg. Lynch képekkel (de még milyen képekkel!) mesél: magabiztosan, mesterien, és az ebből fakadó álomszerű atmoszféra bizonyul a legerőteljesebb ragasztóanyagnak a helyszínek, a karakterek és az egyelőre (?) megfejthetetlen események között. Így éri el azt is, hogy ne a belebegtetett titkok megszállottjai legyünk (ne feledjük, hogy Lynch és Frost annak idején Laura Palmer halálához sem akarták megoldással szolgálni, a csatorna nyomására tették), hanem hálás és kissé megszeppent utazók egy ki tudja, hová vezető, sűrű fákkal övezett, éjszakai sztrádán. 

A Twin Peaks legnagyobb bravúrja – noha a sorozat természetéből fakadóan ezt az állítást nehéz érvekkel alátámasztani, racionálisan levezetni, mert nem tény, inkább csak egy érzés –, hogy elszálltsága és mindfuckja ellenére sosem tűnik öncélúnak, sosem tűnik úgy, mintha hiányozna mögüle egy masszív alkotói szándék. Az utóbbi évek sorozatfelmelegítései közül ez az első, amelyen nem a pénzéhséget és az ötlettelenséget szagolod ki, hanem a határozott alkotói víziót. Következésképp ez az első, amely csalódást sem okoz.

Nemrég, főleg a Netflixnek hála, nagyon elterjedt az a szemléletmód, amely egy-egy sorozatot nem sorozatként, hanem 10-13 órás mozifilmként definiál, ám, főleg szintén a Netflixnek hála (ld. érthetetlenül görcsös ragaszkodásukat a 13 részes évadformátumhoz), ez a szemléletmód máris megkopott, elhasználódott, bagatellizálódott. Pedig talán nem is volt még sorozat, amelyre annyira igaz lett volna, mint a Twin Peaks. Lynch egyetlen hosszú szkriptből dolgozott a forgatáson, és a felvett anyagot utólag, a vágószobában szabdalták epizódokra. Az első részeket a Bang Bang Bárban előadott egy-egy dal zárja le, de ezt leszámítva szinte egyáltaln nincs saját ívük, elejük-közepük-végük. A szürreális jelenetek, a bizarr lázálmok, az abszurd szituációk (ez a fajta humor az egyetlen, ami megmaradt az eredeti széria könnyedebb jellegzetességei közül – például Andy és Lucy még mindig ugyanazok a szeretnivaló idióták, akik egykor voltak) szabadon belefolynak egymásba.

Csak az aggaszt egy kicsit, hogy ebből összesen 18 rész lesz, ami nagyon soknak tűnik. Másrészt viszont, ha végig tartja ennek az első négy epizódnak a színvonalát, akkor ebből megint tévétörténelem lesz (sőt, valahol, egy egyszerűbb szinten már most is az: egy sorozat bemutatója ritkán válik ekkora eseménnyé). Hiába nehéz (vagy szinte lehetetlen) már akkorát durrantani, mint 27 éve, ha valaki képes rá, akkor az nyilván pont egy Lynchez hasonló alkotó. Összességében ugyanazt csinálja, amit annak idején: a televíziózás határait feszegeti. Csak ez ma már valami egészen mást jelent – és ez így is van jól.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!