Platformok: PC, PlayStation 4, Xbox One. Tesztgép: Xbox One.
Kerítsünk egy turmixgépet, dobjuk bele Agatha Christie egyik legemblematikusabb művét, az And there were none-t (nálunk először A láthatatlan hóhér, aztán Tíz kicsi néger címen jelent meg), bolondítsuk meg az egészet az 1993-as Idétlen időkiggel, amelyben Bill Murray ugyanazt a mormota napot éli újra meg újra, amíg el nem nyeri Andie MacDowell szívét és csatolt részeit, pörgessük meg a késeket, végül csapjuk fel az egészet H.P. Lovecraft munkásságával, és hidegen tálalva fogyasszuk, mert amiképp a bosszú, ez is úgy a legjobb. Jó étvágyat!
A The Sexy Brutale jött, látott és még mielőtt magunkhoz térhettünk volna, már le is falcolt az év eddigi legjobb puzzle játéka címmel. Nem is baj, megérdemli. A spanyol Tequila Works (az angol Cavalier Games Studios-szal együtt dolgoztak a programon) a legfeljebb kellemesnek nevezhető, nyolcvanas évekbe helyezett zombis túlélőhorrorral, a Deadlighttal – nos, az túlzás, hogy feltűnt, de legalábbis ezzel jelentkezett be a független játékok piacára az előző generációban (aztán gyorsan kiadtak egy remake-et a mostanira is). A jó hír, hogy a Deadlighthoz képest brutális a fejlődés (és akkor már szexi is), mert amíg az előbbi cím kicsit unalmasan nyúlta le a Walking Deadet és videojáték fronton a Limbót, addig a The Sexy Brutale ugyan rengeteg helyről merít, mégis egységes, ám rendkívül szokatlan végeredményt kapunk.
Az alaphelyzet már eleve nem mindennapi. A The Sexy Brutale egy kaszinó és egy kastély keveréke, ahol a Márki él, és ide szokta meghívni legjobb barátait. Hektoliterszám dől a veszett drága pia (amit a legegzotikusabb, leggyilkosabb rovarok és hüllők mérgeivel ütnek fel a még agyborzolóbb hatás kedvéért), megállás nélkül forog a rulettkerék, csörögnek a kockák, repkednek a kártyalapok, esténként pedig csodás zenei előadásokban és színműsorokban merülhetnek el a szerencsés meghívottak. Legalábbis így festett az élet eddig. Most viszont kicsit megváltoztak a dolgok, és a személyzet gázmaszkos tagjai az elvárt udvariasság tökéletes megtartása mellett ugyan, de körmönfont aljassággal elkezdik lemészárolni a mélyen tisztelt vendégsereget. Tiszta szerencse, hogy épp arra jár az általunk alakított Lafcadio Boone, az öreg pap, aki egy misztikus, a vödör disznóvérrel nyakon loccsantott Carryre hasonlító jelenés segítségével próbálja megakadályozni a gyilkosságokat.
A szabályok pofonegyszerűek. Lafcadiót sem a vendégek, sem a személyzet nem látja. Látják őt viszont a maszkok, amelyeket az elkövetők és az áldozatok egyaránt viselnek. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha másokkal egy helyiségben tartózkodunk (és nem bújtunk el előzőleg egy szekrényben), akkor a maszkok üldözni kezdenek, idővel pedig végeznek is velünk, aminek eredményeképp újra kell kezdenünk a napot. Egyébként a maszkok nem túl veszélyesek, könnyű elmenekülni előlük, legfőbb céljuk, hogy ne legyen könnyű dolgunk, és alaposabb stratégiákat dolgozzunk ki.
Előbbinél is fontosabb az az Idétlen időkigből (vagy még sokkal inkább a Majora's Maskból) elszeretett megoldás, hogy a zsebóránkat visszatekerve újraindíthatjuk az elmúlt tizenkét órát (az idő persze felgyorsulva telik). A Majora's Maskhoz hasonlóan ekkor a tárgyak nagy része egy-két kulcsfontosságú darabtól eltekintve eltűnik a zsebeinkből, a titkos kódokat viszont megjegyezzük.
A játékmenet úgy fest, hogy sompolyogva, kulcslyukakon kukucskálva végigkövetjük a gyilkosságokat, hogy kiszúrjuk a folyamatban azt a gyenge pontot, ahol egy egyszerű, de elegáns beavatkozással megmenthetjük a potenciális áldozatot. Például egy puskában az éles töltényt vak töltényre cseréljük. Persze a gyilkosságok egyre agyafúrtabbak lesznek, így a ránk váró feladatok is egyre komplexebbé válnak. Egyébként igencsak rafinált, meglepő lemészárlásoknak lehetünk a tanúi. Ezt nem is részletezném jobban, mindenki fedezze fel magának. Egy-egy gyilkosság ráadásul valahogy kapcsolatba hozható az áldozatok hibáival, az őket kínzó démonokkal, így a megmentésük egyfajta megváltás is, aminek a végkifejlet szempontjából lesz értelme. Ha sikerrel véghezvittük a feladatunkat, akkor a megmenekült vendég látni kezd minket, ismerősként üdvözöl, és nekünk adja a maszkját. A maszk pedig (ismét csak a Majora's Maskhoz hasonlóan) valami speciális képességgel ruház fel minket. Például kiélezi a hallásunkat, vagy a segítségével kommunikálhatunk a szellemekkel.
Narratív szinten a játékról nem lehet túl sokat elárulni a meglepetést és élvezeti értéket tökön rúgó spoilerezés veszélye nélkül. Legyen elég annyi, hogy teljesen máshova fut ki a sztori, mint ahová gondolnánk, a kezdeti okkult krimi lecsupaszodva talál vissza minden bűnügyi történet alfájához, az Oidipusz király-féle önmagunkra eszméléshez. Hiba lehet ugyanakkor, hogy felborult a mechanika és a narráció egyensúlya: a sztori farnehéz, a végjátékban bontakozik ki a játékmechanika rovására, tehát az utolsó feladat elég egyszerű az addigi felhozatalhoz képest, szinte csak narratív szempontból értékelhető.
A grafika abszurd arányokkal dolgozó, rajzfilmeket idéző álomszerűsége tökéletesen illik a történethez. Esztétikai szempontból tehát nem maradhat bennünk hiányérzet. Technikai szinten viszont már nem ennyire rózsás a helyzet, a tesztelt Xbox One-on időnként némileg vonaglott a kicsike – akadozott a képfrissítés. Úgy tűnik, a Tequila Works - Cavalier Games párosnak, mint a kisebb stúdióknak általában, gondja akadt a Unity engine-nel, különösen amikor egyszerre három platformra kellett a szoftvert optimalizálnia.
A The Sexy Brutale ezekkel az apróbb malőrökkel együtt is a független, letölthető címek idei ékköve, beszerzése erősen javallott, és nem csak a puzzle-függőknek.