Borbíró Andris: Gyerekkoromban - természetesen - fiútestvéreimmel, haverjaimmal és osztálytársaimmal együtt imádtam az ún. Svárcenegger és Sztalóne filmeket, ha bármikor atlétát adtak rám, én voltam Brúszvilisz, és (bár személyesen kevesebbre tartva őket az előbbieknél) bírtam a Szigál gyerek torokkitépéseit meg Vándám kötelező angolspárgáit is. De valamit fontos leszögeznem: senki sem ért fel Dzsekicsenhez. Dzsekicsen az Dzsekicsen: igazságtevő, de emberien ügyetlen (főleg a nőkkel kapcsolatban, mint mi, ugye…), sosem adja fel, és mindent, de MINDENT fel tud használni a bunyóban, érted? Egy hongkongi Fülig Jimmy ő, a szuperhős és az átlagember mágikus ötvözete, és tudtad, hogy nem használ kaszkadőröket, és az ott TÉNYLEG ő, és TÉNYLEG leugrott?
A kedvenc Dzsekicsen filmem sokszor változott. Kamaszként például a Részeges karatemester volt az (a telitalálat piálás-jelenetein kívül az Utálom az apámat című örökbecsű műért is), máskor a kung fu-iskolás darabok, főként A kobra (Snake in the Eagle's Shadow), a számomra könnyű azonosulási pontot kínáló szadista kiképzés-jelenetekért (akkoriban elég keményen nyomtam a talajtornát, akaratom ellenére, de persze az eredményeimre büszkén), megint máskor a gátlástalanul debil slapstick komédiajeleneteket és Benny Hill-szintű malacvicceket is tartalmazó, más HK legendákkal (Sammo Hung, Yuen Biao és mások) együtt forgatott darabok, mint például a Gördülő kung-fu (Meals on Wheels) vagy a Balekok és banditák (Winners and Sinners). Felnőtt fejjel a Rendőrsztori-széria, annak is első része mindenképpen Jackie Chan egyik, de talán a legfontosabb műve: remekül ötvözi harcstílusát, humorát és persze elszántságát, amely sem fizikai kihívásokat tekintve, sem morális kérdésekben nem ismert megalkuvást.
TheBerzerker: Horror és kung fu-filmek. Konkrétan ezeken nőttem fel. Nem csoda, hogy mai napig meghatározó szerepet töltenek be az életemben, és a filmes ízlésem, értékrendem alapkövei. Bár valamivel jobban szeretem a klasszikus Shaw Brothers-filmeket, a “modern kori” hongkongi akciómozik is lenyűgöznek. Ezeknek pedig Jackie Chan volt az egyik legnagyobb úttörője. Minden filmjére igaz, hogy zseniálisan keveri a látványos akciót a Buster Keaton-féle burleszk humorral, és ez a kettő olyan egyveleget alkot, hogy leesik az ember álla. Talán ő az egyetlen ember a világon, akinek a mai napig jól áll ez a fajta humor. A Rendőrsztori már-már “nyugatiasabb” stílusa pedig előfutára volt azoknak a filmeknek, amelyekkel Jackie Chan végül sikeresen bekopogtatott Hollywood ajtaján is. Ha megnézzük a két Istenek Fegyverzetét vagy a Balhé a Bronxbant, egy tökéletesen szögegyenes, Amerikába tartó színészi pálya koncepciója rajzolódik ki előttünk, amelynek az egyik első lépcsőfoka a Rendőrsztori volt.
Jackie Chan korai filmjeivel egy olyan stílusnak állított mementót, amelyről bátran állíthatom, hogy sosem fog kimenni a divatból. Egyszerűen azért, mert 3042-ben is ugyanúgy szórakoztató lesz a humora, és ugyanúgy tátott szájjal fogják bámulni a gyerekek, amikor megtudják, hogy az, amit a képernyőn látnak, az bizony pontosan úgy történt, ahogy. Se trükk, se photoshop, se green/blue/magenta háttér. Szóval bazd meg, Hollywood! Éljen a HK mozi!
Nagy Krisztián: A Rendőrsztori volt az első Jackie Chan-filmélményem, amely nem történelmi (na jó, nevezzük inkább kosztümösnek) díszletek között játszódott, hanem napjainkban, és amelyet nem rongyosra nézett, repedezett VHS-kazettáról néztem meg egy kölcsönvideómagnón, hanem moziteremben, szélesvásznon. Talán ezért is ragadt meg ennyire az emlékezetemben (bár most titokban megvallom, hogy számomra akkor is az Indiana Jones-koppintás Istenek fegyverzete az örök klasszikus), ráadásul itt kézifegyverek dörögtek, heves tűzharcban kellett valamilyen trükkel kiütni az ártatlan járókelők életével mit sem törődő gengsztereket, és ebben a drámaibb köntösben valahogy hihetőbbnek tűnt, hogy a főhős és társai valódi életveszélyben vannak.
A film eleji üldözési jelenet a bádogviskókból álló nyomortelepen, a bunyó a busz oldalán lógva, az álarcos támadó ártalmatlanításába torkolló félszeg (és valljuk be, szórakoztatóan bugyuta) udvarlási próbálkozás meg a klasszikussá vált bevásárlóközponti finálé mind az újdonság erejével hatott. Ráadásul ez volt egyben az első ablak, amely a modern Hongkongra nyílt innen, Magyarországról, mi több, Salgótarjánból. Nagy szerencsémre (illetve hát szerencsénkre), eddigre a hazai filmforgalmazás szépen elkezdte átvenni a hongkongi filmgyártás nemzetközi színre szánt darabjait, így Jackie szinte (de persze csak szinte) legalább olyan gyakori látogatója volt a magyar mozivásznaknak és később tévéképernyőknek, mint Bud Spencer. Ez pedig egy nem elhanyagolható fegyvertény.
baski sándor: Gyerekként pont annyira szerettem én is a Spencer-Hill duó filmjeit, mint mondjuk a szomszéd srác (akinek a VHS gyűjteményét napi rendszerességgel raboltam le), de több mint valószínű, hogy ha történetesen Jackie Chan munkásságával találkozom előbb, akkor inkább a Részeges karatemestert nézem rongyosra. Persze a Rendőrsztorit is még viszonylag fiatalon láttam, és csak azért nem maradt tátva a szám másfél órán át, mert addigra már ismertem Chant más filmekből. Láttam viszont olyasmit is a Rendőrsztoriban, amit korábban sehol, és azóta sem nagyon. A zseniális plázafinálé fináléjáról van szó, amikor Chan több emelet magasból lecsúszik a karácsonyi dekorációkat tartó óriási rúdon. Aztán lecsúszik még egyszer, és még egyszer. Pár másodpercig fogalmam sem volt róla, hogy mi történik (rossz a kópia, vagy beakadt a szalag?), csak utána esett le, hogy Chan (a rendező) megmutatta ugyanazt a jelenetet két másik kameraállásból is.
Akkor még lehet, hogy olcsónak találtam ezt a húzást, utólag viszont egyértelmű, hogy egy önmagán túlmutató pimasz metagesztus volt. Nyilván tudta Chan, hogy ezzel kilöki egy pillanatra a nézőt a filmből, de nem érdekelte. Megcsinálta addigi élete talán legőrültebb kaszkadőrmutatványát, nyilván baromi büszke volt rá, és az ismétléssel akarta jelezni a laikus közönség számára, hogy mennyire megismételhetetlenül különleges, amit lát. Számomra ez a pillanat jellemezi a legtökéletesebben a Jackie-jelenséget. Nem kivagyiságot vagy melldöngető arroganciát látok benne, hanem őszinte lelkesedést a kézműves filmkészítés iránt, és ünnepélyes kinyilvánítását annak, hogy hősünk akár a vérét is hajlandó adni a szórakoztatásunkért. Ezek után hogy lehetne nem imádni őt?
Rusznyák Csaba: Én viszont tényleg sokkal jobban szerettem Jackie Chant gyerekkoromban, mint a Spencer-Hill-duót - pedig nem sok filmjét láttam. Míg a VHS-polcon szorosan sorakoztak a Piedone-, Különben dühbe jövünk-filmek és társaik, addig Chantől emlékeim szerint csak az első két Rendőrsztori volt meg. De ez a kettő valami teljesen mást nyújtott, mint bármi, amit addig láttam, beszéljünk akár Spencerről, akár a skála másik, nagyon túlsó végéről, ahol Svarcik és Slyok osztogatják a pofonokat és az ólomgolyókat. Persze imádtam utóbbiakat is - de nehéz lett volna nem észrevenni azt az ordítóan nagy különbséget, amely mondjuk a Vörös zsaru nyitójelenete (két izomagyú addig üti egymást felváltva, míg az egyik végül nagyobbat csap, és a másik ki nem dől) és egy tetszőleges Chan-csörte között húzódott. A kulcsszó a koreográfia.
Az egy dolog, hogy Chan Bruce Lee-t kombinálta Buster Keatonnal, és ezzel egy olyan hőst teremtett, aki kőkemény és szinte megállíthatatlan, ugyanakkor esetlen és szimpatikusan-komikusan gyarló is (ahogy azt John Woo is megfogalmazta: az amerikai hős unalmas, mert nem tökéletes, és nem mutatja ki az érzéseit), de ahogy Andris említette, minden fegyverré válik a kezében. Minden. Channél a koreográfia a díszlettervezésnél kezdődik, vagyis az összes helyszínt eleve úgy alakítják ki, hogy annak szinte minden rögzített és nem rögzített eleme támadásra, védekezésre, csapdára használható, ellenséghez vágható/rúgható/a fején széttörhető legyen. A kreativitás, a humor és az akció tökéletes egyvelege ez. A Rendőrsztori ráadásul, bár ugyanúgy megvannak benne a vaskos komikus elemek, összességében keményebb és komolyabb az átlag Chan-filmnél - a nyitó bodegás tűzharcnál és üldözésnél (amelyet a Bad Boys II olyan tipikusan hollywoodi-bumfordi-megalomán módon nyúlt le) talán egyetlen akciójelenetet sem láttam többször gyerekkoromban. Tetszik vagy sem, Spencert és Hill vagy húsz éve nem néztem, és különösebben nincs is már rá ingerenciám. De Chan klasszikusait a mai napig elő-előveszem.